A vagyonos családból származó Wallenberg mindössze 32 éves volt, amikor 1944 júliusában a svéd követség titkáraként Magyarországra érkezett. Diplomáciai feladata korlátozott volt: támogatni a magyarországi zsidómentő tevékenységet. Ez akkor már csak a budapestiekre vonatkozott, hiszen addigra már a vidéki zsidóságot deportálták.
Az üzletember rövidesen felmérte a helyzetet, és megértette, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben élnek a megbélyegzett és sárga csillaggal megjelölt házakba zsúfolt fővárosi zsidók. Szinte a megérkezését követő napon hozzálátott annak a szervezetnek a kiépítéséhez, amely képes volt felvenni a versenyt a kollaboráns magyar kormány hivatalnokaival, rendőreivel, majd később a nyilaskeresztes aktivistákkal.
Wallenberg és diplomatatársai, a svájci Carl Lutz vagy a magát spanyolnak kiadó olasz Giorgio Perlasca, és még többen, tömegesen adtak ki véd- és menleveleket, amelyek tulajdonosai az adott semleges ország által védett személyeknek minősültek. Ősszel azokat a házakat, amelyekben az általuk védett zsidók éltek, egyenesen a svéd, svájci, spanyol állam védelme alá helyezték.
Emellett a november elején elindított gyalogos deportálásból is százával mentették ki az áldozatokat. Voltak olyanok, akiket már az osztrák–magyar határról hoztak vissza, talán az utolsó pillanatban. A főváros ostroma idején is gondoskodtak az üldözöttekről, nem csupán védelemmel, hanem élelmiszerrel is.
Amikor a szovjet hadsereg a főváros pesti oldalát felszabadította a náci-nyilas uralom alól, Wallenberg elindult, hogy a szovjet katonai parancsnoksággal tárgyalva élelmiszert és egyéb szükséges holmit szerezzen az általa védetteknek. Erről az útjáról soha nem tért vissza. Sofőrjével együtt elfogták, majd a Szovjetunióba hurcolták. Nagy valószínűséggel ott is halt meg a sztálini rezsim börtönében. Haláláról és sorsáról a szovjet hatóságok soha nem adtak ki egyértelmű, egyenes nyilatkozatot.
2010. 01. 15. (XIV/2)
