James Cameron évekig készült a nagy dobásra, s a fogadtatás jó eséllyel a Titanicot is túlhaladja majd. A rendező, aki a Csillagok háborúja „érintésére” kezdett el filmezni, nagyszabású terveivel többször is a megfelelő technika megszületésére várt. Közben maga is számos új eljáráson kísérletezett, gondoljunk csak a Terminátor 2. vagy a Mélység titka hatásos effektjeire.
Ám Lucas és Spielberg munkáihoz hasonlóan nem pusztán a technikai bravúrok jellemzik filmjeit, hanem mindig egy megkomponált univerzumba (na jó: hangulatba) lépünk be, ahol az ütős látvány valami mély, ám közérthető és még épp nem szájbarágós üzenethez tapad. Az emberiségről, mint olyanról említett filmjeiben sem volt túl nagy véleménnyel Cameron (kell is a kritika ez ügyben), de ilyen vaskos beolvasásra, mint az Avatar, korábbi dolgozataiban nem került sor – s az egész filmtörténetben is alig.
A történet szerint egy immár kerekes székes zsoldos katona némi zsebpénzért elvállalja, hogy a veszélyes Pandora bolygón az őslakók közé furakodik. Képmás, vagyis Avatar lesz. A szó a Second Life óta közismert, bár a hinduizmus egyik kulcsfogalma is, a „Halhatatlan Lény megtestesülése”. A katonának a küldetéshez agyilag egy kékszínű, háromméteres Pandora-lakó, egy na’vi bőrébe kell bújnia, de teste azért bennmarad a készülékben. Efféle távirányítós – tudatilag más bőrébe bújós sztori volt minap a Bruce Willis-féle Hasonmás, itt azonban ez csak a belépő. Jake, a katona az őserdőben ugyanis szépen-lassan visszatér Természetanya ölébe, bár útjait egész más céllal finanszírozzák.
2010. 01. 08. (XIV/1)
