Másfelől… ha a mostani, vígszínházbeli Hegedűsre ülünk be, felvetődik óhatatlanul a kérdés, lesz-e benne áthallás? Megvillannak-e picit a mai Magyarország némely közállapotai a cári Oroszország kicsiny falvában, Anatevkában élő zsidó közösség ürügyén? Vagy egy vidám, édes-bús, de azért jóleső és rövid időre kikapcsoló előadást látunk pici romantikával, férjhez menési bonyodalmakkal, nagyon is időtlen intrikákkal, az örök „régi” és „új” egymásnak feszülésével?
Eszenyi Enikő rendezése egyrészt hagyománytisztelő. Nem látunk például „mez nélküli” embert, sem nem vakarjuk kobakunkat zavarba ejtő modernista elemek láttán. Korhűek a ruhák, a csizmák még sárosak is. A díszlet egyszerű, de mozgatása parádés. Egy időnként szétszedett és kissé másképp összerakott házkeretről van szó, a háttérbe vetített faluképekkel, a cselekmény egy pontján eleredő esővel, máskor fellobbanó valódi tűzzel színesítve. A technikai megoldások miatt másrészt nagyon is modern ez az előadás. Alapvető kellék a drótkötél például, ezen ereszkedik alá a darab elején az egész zsidó sors szimbóluma, a hegedűs – kalapja karimáján (elektromos) gyertyákkal. Bravúrosan forog a magasban a tejesembert álmában kísértő nagymama kék lepelruhájában, sőt maga Tevje is elemelkedik a földtől egy általa fantáziált csillárba kapaszkodva a darab védjegye („Ha én gazdag lennék”) éneklése közben. A tejesembert egyébként a szerep kedvéért valódi szakállt növesztő Hegedűs D. Géza játssza Reviczky Gáborral felváltva, nejét, öt lányuknak anyját, Igó Éva és Halász Judit alakítja, a falu rabbija a friss Kossuth-díjas Harkányi Endre. A látvány most igazi erősség, a csoportos mozgások lendülete, a pontosan összehangolt és energikus koreográfia tarol, ebből is kiemelkedik az orosz és a zsidó ifjak táncos „párbaja”. De ne feledjük a zenét sem. A színészekre erősített mikroport többnyire tiszta és szépen beénekelt dallamokat hoz felénk, a kórusdalok összhangzata a lelkünket simogatja, a színpad előtti árokból közreműködő zenekar óraműszerűen pontos, s még épp megússzák a színpadi esőt.
Mondhatni, minden a helyén van, csak az a vörös zászló kelt némi zavart, amit a forradalmár Percsik lenget meg hirtelen, kissé talán túl nagy méretben és talán túl hosszan. Vagy lehet, hogy csak oly korban élünk, amikor abban is üzenetet látunk, ha egy erős színű drapéria villan? Másrészt a zsidó sors árnyai is ott vannak azért a színen. A cár (kit áldanak, hogy maradjon egészségben, de jó távol a falutól) ukázt ad ki, pogrom kell, nem tudni, miért. A falubeli oroszok szabadkoznak, hogy „egy kis felfordulás” lesz csak, épp annyi, hogy nekik ne legyen bajuk a rendelet miatt. Aztán komolyra fordul a dolog, s mégis össze kell pakolni hamar és szétszéledni a nagyvilágban. A kiűzetés előtti utolsó megrendítő állóképben látjuk összegyűlni Tevje családját. Házuk még utoljára kap egy szerepet: a szereplők felkapják, a tetejére fordítják, és a gerendákra, a ház csontvázára telepednek le – miközben esni kezd a hó.
Mintha egy zátonyra futott hajó roncsait látnánk egyrészt, másrészt a legutolsó pár szó arra utal, hogy Anatevka népe majd újrakezdi, valahol messze az óceánon is túl…
2010. 05. 07. (XIV/18)
