Winterhoff a könyv első fejezetében hosszasan elemzi, konkrét példákon mutatja be, hogy milyen viselkedési zavarokkal találkozik praxisa során. Ezeket arra vezeti vissza, hogy az elmúlt évtizedekben, de főleg a kilencvenes évek elején divatos lett Németországban, hogy az oktatásban elsősorban a túlzott partnerséget és a gyermekek igényeinek olykor luxusszintű kiszolgálását helyezték előtérbe. Az óvodákat fitneszedzésekkel, balettórákkal, illetve különleges nyelvtanulással hirdetik, miközben a nevelőkre már nem mint „iránymutató vezetőkre", hanem mint szórakoztatásért felelős munkatársakra tekintenek. A gyermekeket már nagyon korán egyéniségként kezelik, holott nyolc-, kilencéves korukban kezd csak a személyiségük formálódni. Hibásan úgy tekintenek a gyermekre, mint aki érzelmileg képes komoly dolgok megértésére, a felnőttek (különösen szüleik) partnerévé, barátjává válni.
Ennek a gondolkozásnak egyik alaptézise az, mikor a szülők azt hangsúlyozzák, hogy mennyire „kis egyéniség" a gyermekük, miközben a szerző tapasztalatai szerint újabban egyre több csemete még a hároméves korra elvárható szobatisztaságot sem éri el, nemhogy (miként sok szülő reméli, vágyja) zseni lenne. Winterhoff azt figyelte meg, hogy az óvodai és iskolai nevelők újabban ahelyett, hogy „iránymutató tekintélyből" helyben megoldanák a gyermekek problémás viselkedését, inkább diagnosztizálják a „bajt", és továbbküldik a gyermekeket pszichológusokhoz. A szülők és a pedagógusok ugyanis inkább arra „hajtanak", hogy a gyerekek fogadják el őket, holott a problémák többségét maguk is meg tudnák oldani, ha megfelelő lenne a tekintélyük, illetve használnák azt.
Hipermodern szülők, viselkedészavaros gyerekek
2010. 07. 09. (XIV/27)
