Ki gondolná egy tündéri copfos kislányról, hogy keményebb ellenfél tud lenni, mint egy szigorú főnök a munkahelyen vagy egy gladiátor az arénában? Annyira bájosak és kedvesek, csacsognak, babáznak, és… ha anyuka egy pillanatra elfordul – döfnek egyet. Gyermekpszichológiai kutatások alapján (www.magyarpedagogia.hu) a kislányok hároméves koruktól kezdve sokkal gyakrabban alkalmaznak szóbeli agressziót, mint a kisfiúk, akiknél elsősorban a fizikai erő dönti el, hogy ki lesz a főnök a játékban, egy-két pofon elcsattanása után beáll a status quo. A lányok nem elégszenek meg a szóbeli macerálással, hanem hatéves koruktól kezdve már a kapcsolataikat is felhasználják uralmi szférájuk kiterjesztésére, baráti viszonyokkal és kiközösítésekkel operálnak: ki lehet tagja az általam uralt csoportnak és ki nem? Mindez a kívülálló felnőttek elől általában rejtve marad, csak a csoport többi lánytagja éli meg húsbavágó kérdésként.
Szakemberek szerint életkorhoz is köthető a kiközösítés: a hatévesek körében gyakoribb, mint a kilencéveseknél. Főként a ranglétrán elfoglalt hely kivívásának eszközeként jelenik meg, ami később számos más pozíciószerző stratégiával egészül ki. Egy, az Egyesült Államokban frissen megjelent könyv is ezzel a jelenséggel foglalkozik, címe: Hogyan tegyük maceraállóvá iskolás kislányunkat? Szerzői, Michelle Anthony és Reyna Linder neves pszichológusok, akiket elmondásuk szerint saját gyermekeik problémája inspirált a könyv megírására.
Milyen jele lehet annak, ha egy gyerek szenved a kiközösítéstől? Mit tehet egy szülő, ha ezt tapasztalja gyermekénél? Michelle Anthony szerint a legfontosabb, hogy a gyermek ne maradjon magára a problémával. Az ő hatéves kislánya két évig küzdött csendben, mire elkezdték felgöngyölíteni a szálakat. Amikor elsős korában segítséget kért a tanító nénitől, azt a tanácsot kapta, hogy edződjön meg, ne foglalkozzon az undok osztálytársaival. Ezt a szívére vette, és még szüleinek sem beszélt arról, hogy mi nyomasztja. De a szőnyeg alá söprés nem hozott eredményt, sőt a helyzet még rosszabb lett. Először a tanulmányi eredménye romlott, majd pszichoszomatikus tünetekről is panaszkodni kezdett. A könyv szerzői is megerősítik, hogy a lányok sokkal rafináltabban rekesztik ki társaikat, és az általuk alkalmazott módszerek kegyetlenebbek a maguk nemében, mint a fiúk fizikai bántalmazásai, időben tovább tartanak, és több személyt érintenek. A Heteknek nyilatkozó, közel negyvenévnyi praxissal bíró gyermekorvos tapasztalatai szerint a megmagyarázhatatlan fejfájások, hasfájások hátterében főként jól tanuló, lelkiismeretes és stresszre hajlamos kislányoknál a kusza osztálytársi kapcsolatok állnak. A „Barátkozz mással!”, „Holnap majd jobb lesz!”, „Ne foglalkozz vele!” típusú mondatok a „nesze semmi, fogd meg jól” kategóriáját képezik. A legfontosabb, hogy a gyermeknek éreznie kell, hogy nincs egyedül, szülei mellette állnak. Érdemes a nap végén kikérdezni, hogy hogy érezte magát, milyen napja volt, és hagyni, hogy kiengedje a gőzt. Ez természetesen nem a rosszindulatú fecsegést és nyafogást jelenti.
A megoldás felé vezető következő lépés Anthony szerint a pedagógusok bevonása és a segítségkérés. Ez többek közt az elfogult szülőket is kijózanítja, ha egyoldalúan vagy tévesen látnák gyermekük helyzetét. Az amerikai iskolarendszerben több szakember is foglalkozik a kis emberpalántákkal, nemcsak a tanítók. Gyermekpszichológusok, szociális munkások, pedagógiai asszisztensek diszkrét bevonását javasolja, és óva inti a szülőket a másik „undok” gyerekéről való pletykálástól. Nem minden esetben javasolják például a gyermek másik osztályba íratását sem, hiszen nem garantált, hogy ott nem éri ugyanaz a hatás, nem is beszélve az újakkal szembeni fokozott ellenszenvről. Ha azonban körültekintően megvizsgálják a helyzetet, és nincs mit tenni, a szerzők végső esetben akár az iskolaváltást is javasolják.
Mielőtt azonban túl negatív kép alakulna ki bennünk a kislányokról, le kell szögezni, hogy az empátia is sokkal erősebb bennük, mint a fiúkban. Mélyebben átélik társuk problémáját, és több időt töltenek a másik bajának megoldásával, vigasztalással. Ez az együttérzés már csecsemőkorban elkezdődik. A szaknyelvben érzelmi fertőzésnek nevezik azt a jelenséget, amikor a kisbabák láncreakciószerűen elkezdenek együtt sírni, így fejezik ki a másik érzelmi állapotával való együttérzést. Az óvodai évek alatt ez az érzék egyre jobban fejlődik bennük, egyre jobban törődnek mások érzéseivel, nagyobb érzelmi támogatást, több segítséget nyújtanak kortársaiknak és a felnőtteknek. A felnőttek és elsősorban a szülők felelőssége, hogy melyik irányba terelik kislányukat. Melegszívű, gondoskodó és együttérző nőt vagy akaratos, a környezetét domináló hisztérikát nevelnek-e tündéri csemetéjükből.
„Bullying”
Az angolszász szakirodalom „bullying” szóval illeti a jelenséget, ami a kisbika ökleléseire, „antiszociális” magatartására utal. Definíciója röviden: „társak részéről érkező ismételt vagy folyamatos negatív akció egy vagy több tanuló ellen”. A WHO 2007 áprilisában 35 országra kiterjedő vizsgálatot végzett a tanulók közötti fizikai és lelki erőszak meglétéről. A legrosszabb helyzet Litvániában volt tapasztalható, majd Németország és Ausztria következett holtversenyben. A megelőzéssel foglalkozó bécsi pszichológiai munkacsoport kutatása szerint az
1,2 millió osztrák diák 5 százaléka vallja magát kiégettnek, de minden harmadik elviselhetetlen stresszre panaszkodik. A kiégésre a fiúk – az erőszak mellett – italozással, a lányok evészavarral reagálnak. Franciaországban sem különb a helyzet, ott a szülők-nagyszülők 60 százaléka szorongva engedi iskolába gyermekét-unokáját. A felmérés itt már a teljes spektrumot felöleli, kisiskolástól a középiskoláig, az eredmény pedig ellentmondani látszik annak a közhiedelemnek, miszerint a helyzet az idő előrehaladtával megoldódik. A tinédzserek esetében a lányok között jóval gyakoribb a kirekesztés, mint a fiúknál. Jellemző a címkézés – „menő” vagy „ciki” az illető. Közösen utálni valakit nagyobb összetartást ad a csoportnak, ezért ha konfliktus keletkezik egy társaságban, pszichésen könnyebben elviselhető, ha valakit kirekesztenek. Sokszor az osztályközösségek csordához hasonlítanak, ahol az erősek elnyomják a gyengék hangját. Reyna Lindert felmérései alapján a közösségi oldalak megjelenése sem hatott pozitívan a tinik negatív viselkedésére, sőt az internet segítségével még szélesebb körben tudják kirekeszteni a kiszemelt áldozatot.
2010. 09. 17. (XIV/37)
