„Semmi sem aczélosítja jobban az izmokat, semmi sem teszi hajlékonyabbá, ruganyosabbá a testet, semmi sem képesíthet nagyobb ügyességre, körültekintésre, semmi sem szilárdíthatja inkább akaratunkat és semmi sem teheti frissebbé lelkületünket a lábszánkózásnál.” Az idézet Fridtjof Nansen norvég sarkkutatótól származik, aki 1888-ban Grönlandot negyvenhat nap alatt szelte át sílécekkel. Ezt az eseményt megelőzően a mai sílécek elődjeit a különböző északi és hegyvidéki
népek pusztán a havazások következtében kialakult nehéz utazási körülmények közti közlekedésre használták. A norvég sarkkutató, expedíciójáról szóló – akkoriban világhírűvé vált – könyve azonban megteremtette a síelés sportággá válásának alapjait. Innentől kezdve rendeztek egyre több versenyt Norvégiában, s ennek hatására egyre többen mint kellemes időtöltést is felfedezték a síelést. A síelés akkor vált igazán „tömegsporttá”, amikor a hegyvidékek már nagy havazás idején is megközelíthetőekké váltak a városi lakosság számára a kiépített vasúthálózatoknak köszönhetően.
A sífelszerelések fejlesztéséhez a hadászat is nagyban hozzájárult. A skandináv országokban és a volt Szovjetunióban a gyalogos egységek bevett hadászati kelléke volt a sítalp, mellyel a gyalogos alakulatok a hómezőkön akár száz kilométer feletti távolságot is meg tudtak tenni egy nap alatt. Az amerikai hadseregben napjainkig is létezik egy alakulat, melynek specialitásai az extrém időjárási körülmények közti bevetések. Az alakulat, melyet Roosevelt elnök a második világháború idején hívott életre, az Alpokban hajtott végre különleges hadműveleteket. Mint hadászati eszközökre, a hadsereg a sílécek fejlesztésére is nagy hangsúlyt tett.
Az igazi élvezet, ha az él vezet!
Napjainkra a síelés két fő irányzatra, a sífutásra és a lesiklásra vált szét. Mind a kettő komoly sportiparággá nőtte ki magát, mára talán a lesiklás a népszerűbb időtöltés a mozogni és kikapcsolódni vágyók körében, a sífutáshoz ugyanis több elszántság kell. A versenysportban és ilyen módon a hobbisportolók körében is az úgynevezett carving technika dominál. Az első carving lécek a kilencveneses évek
közepén jelentek meg Európában. Egy ilyen léc, a hagyományos sílécekkel szemben nem egyenes, hanem piskóta alakú. Ez a formatervezés megkönnyíti a kanyarodást, mivel a bedöntött síléc, a terhelés miatt meghajlik s így a kötés (a síléc azon része, ahova a bakancsot rögzítik) és a síléc orra és hátulja között egy homorú ív keletkezik, ami a síléc rádiuszának megfelelő körívet szánt a hóba. A síelőnek így tulajdonképpen csak arra kell figyelni, hogy a kanyarban mindig a völgy felé eső lábára helyezze a testsúlyát, s az alatta levő síléc már szinte automatikusan veszi be a kanyart. Nagyobb tempó és megfelelő technika esetén, a carving lécek szinte a síelőt az egyik kanyarból a másikba dobják, amely mozdulatsor rendkívül dinamikussá és élvezhetővé teszi a lesiklást. Wetzl Péter extrém magashegyi síelő és síoktató frappánsan így foglalja össze a carving síelés ezen élményét: „az igazi élvezet, ha az él vezet”! A történet persze nem ennyire egyszerű, a tanulás során el kell sajátítani a megfelelő terhelés technikáját is. A lécterhelésnél ügyelni kell arra, hogy a térdeinket berogyasztva ne utaz-zunk a lécen, hanem sípcsontunkat a bakancs nyelvének támasztva úgy döntsük előre a térdünket, mintha a léc orrába akarnánk belenyomni.
2011. 01. 07. (XV/1)
