Az újragondolt kalocsai, illetve matyó motívumok évek óta már hazánkban is reneszánszukat élik, népszerűsítésükben pedig több tervező, illetve állami kezdeményezés is szerepet játszik.
A hazai viszonylatban is a két legismertebb hímzésmotívum, a kalocsai és a matyó hímzés ifjúnak számít a maga százötven évével az úgynevezett régi hímzéshez képest, amely viszont még a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza. A sámán kultúrából eredő, évezredeken keresztül öröklődött mintakincs a geometrikus, illetve az erősen stilizált növényi és állati motívumokra épült, amelynek célja a díszítésen túl a természetfölötti erők bevonása volt a mindennapi életbe. Motívumvilágunk a honfoglalás után a környező népek kultúrájából több mintaelemet átemelt, de hatással volt rá a katolicizmus által diktált szimbólumrendszer és az egymást soron követő korok stílusa, divatja is. A hímzés évszázadokig leginkább a nemesi, illetve klerikális körök kiváltsága volt, hiszen a drága fonalat és az időigényes művészi munkát csak ezek a rétegek engedhették meg maguknak. A társadalom szegényebb rétegeiben ez a kézimunka Mária Terézia idejében lett igazán közkedvelt, aki az 1777-es Ratio Educationisban kötelezővé tette a hímzésoktatást. A hétköznapi emberek által egyre inkább elfogadott és népszerűbb díszítési mód az 1860-as évekre az ipari fejlődésnek köszönhetően formailag gazdagodott, színesedett, egyszóval „modernizálódott". Az addig stilizált motívumok egyre részletesebbek, naturalisztikusabbak lettek, repertoárjukba pedig az addig mellőzött rétek, mezők virágait és terméseit is beemelték. Így a megszokott rózsa, szegfű és tulipán motívum mellett megjelent az ibolya, a harangvirág, az árvácska, a paprika, a búzakalász, a búzavirág, a nefelejcs és mindenféle bogyók is. Mind a kalocsai, mind a matyó hímzés az első világháború idejére érte el stílusának csúcspontját, ekkorra alakult ki ugyanis a ma is jól ismert karakterük, élénk, tarka színviláguk, illetve dús, indás mintázatuk.
Míg a parasztkultúrában az ötvenes évekig a népi hímzésekkel gazdagon díszített ruhák és háztartási textíliák mindennapos használatban voltak, a polgárság köreiben hullámzó volt népszerűségük. Megkedveltetésükre több ízben is kísérletet tettek: az 1920-as és '30-as években a magyaros motívumokkal megreformált divat nemcsak itthon, de Európában is sikert sikerre halmozott. A szocializmus ideje alatt a hétköznapi életből az akkor már kivonult motívumok népszerűsítését az állami kézben lévő Népi Iparművészeti Szövetkezet tűzte zászlajára, amely mozgalmon sokat lendített a hetvenes években megjelenő hippi kultúra, amikor az addig közkedvelt lakástextíliák mellett az utcai és otthoni öltözködésben is megjelentek az egyszerűbb motívumokkal hímzett ruhadarabok. Sajnos a rendszerváltás időszakában a magyar kultúra a szélsőjobboldali pártpolitikának köszönhetően negatív pályára került, pedig az általuk kialakított és propagált stílus csak olcsó és kiüresített utánzata volt az eredeti magyar öltözködésnek. A nemzeti motívumkincs tabu maradt hosszú ideig.
2012. 05. 11. (XVI/19)
