Edouard Michelin és fivére, André 1891-ben kitalálták a leszerelhető gumiabroncsot. Akkoriban Franciaországban nagyjából 2400 autótulajdonos volt. Rájöttek, hogyan lehetne az autósokat kocsikázásra bírni - ha többet használják a gumikat, azok gyorsabban kopnak, és hamarabb kell őket lecserélni... Kiadták a Michelin Guide térképet, amely azokat az éttermeket is jelölte, amelyekért érdemes kitérőt tenni. A kiadvány eleinte Párizst és a környező kisvárosokat tartalmazta, később bővítették a választékot. 1904-től nemzetközivé vált: több európai ország külön kötetet is kapott. 1919-ben megjelent a vörös borítójú, úgynevezett Vörös kalauz, ez már több országra vonatkozott egyidejűleg. Mi több, a modern kor kihívásaihoz is sikerült alkalmazkodni az eredeti ötlettel. A cég leányvállalata, a ViaMichelin az útvonaltervezés internetes szolgáltatása mellett digitális formában is olvashatóvá teszi a szálloda- és étteremkalauzt, az iPhone-tulajdonosok pedig ma már interneten keresztül is megvásárolhatják a programot.
A legizgalmasabb része a cég tevékenységének mégis az, hogy névtelen megfigyelők járják az éttermeket. Évente nagyjából kétszázötvenet látogatnak meg, és négyszer ennyi szállodát.
Az ellenőrök egy része hivatásos szakács, bár ez nem követelmény. Mindenképpen kitartóan gyakorolják a kóstolást és az étteremlátogatást. Teljes inkognitóban érkeznek: többnyire egy férfi és egy nő együtt, és rendesen kifizetik a számlát - így nehéz kitűnni az átlagvendégek közül. Az országokat körzetekre osztják, és egy éttermet háromszor is felkeresnek. A legfontosabb a minőség és a szakácsművészet, ezek alapján kaphatnak az éttermek csillagot a Michelintől, vagy adott esetben el is veszíthetik azt. Óriási az ellenőrökre nehezedő felelősség, hiszen egy csillag elvesztése egy-egy étteremnek hatalmas forgalomkiesést jelenthet. Az éttermeket öt szempont szerint értékelik:
2012. 06. 22. (XVI/25)
