A Nógrád megyei Berkenyén járunk, ahol külföldi diákok egy építkezés befejezéséhez nyújtanak segítséget. A háztulajdonos, Szolga Tőkés Sándorné (Judit) fiával lakik itt. Mióta az asszony 2010-ben özvegyen maradt, a tíz éve tartó építkezés végképp megrekedt. Szigetelésre már egyáltalán nem futotta, s hiába fűtik fel cserépkályhával a nagyszobát, a meleg pillanatok alatt elszivárog a csupasz, vakolatot is nélkülöző téglafalakon keresztül. „A Habitat segítsége nélkül nem tudtunk volna továbblépni” – mondja Judit hálálkodva, mert a szervezet olyan fizetési konstrukció mellett ajánlotta fel a segítségét, amely a tanári fizetésből élő hölgy számára is kigazdálkodható. A munka önkéntes – vagyis nem kell érte fizetni –, az építőanyagok árát pedig öt év alatt, havi 12 ezer forintos részletekben kell visszafizetnie, kamatmentesen. Ha csökken a rezsiszámla, akkor még az is elképzelhető, hogy a rezsiköltségeken többet spórol meg, mint amennyibe a kölcsön kerül. Ráadásul a ház értéke és komfortfokozata is növekedik.
A Párizsból érkezett diákok többsége a háztulajdonos fiával együtt éppen árkot ás az épület körül, mert a szigetelést az alapoktól kezdik. Mások a falakon belül munkálkodnak, s a flex sivító hangja néha még a kinti beszélgetést is megzavarja. A hangulat olyan vidám, mintha csak egy iskolai kiránduláson volnánk. Az iskolai síszünet idejére választották a diákok azt, hogy Berkenyén árkot ásnak. A pénzt az útra maguk gyűjtötték össze, sőt adományukkal is támogatják a Habitatot. A csoportot két tanár, John és Johann vezeti. „Fontos számunkra, hogy a diákok, akik nagyon jó anyagi körülmények között élnek, ne csak az elméletekkel, hanem a valósággal is megismerkedjenek. Ezért a Párizsi Amerikai Iskolában tanuló mintegy 350 diák mindegyike valamilyen önkéntes szervezethez is csatlakozik. A Habitat 50 fővel működik. Általában ebédidő alatt találkozunk egymással, ahol megbeszéljük, milyen szükségekről tudunk, hol segíthetünk: akár helyben, akár egy távoli országban” – tudjuk meg John Kim angol irodalom szakos tanártól. Évente mintegy 20 fő utazik azokba az országokba, amelyeket kiválasztanak maguknak. Jártak már Indiában, Romániában és Macedóniában is.
Tera, Nona és Alison éppen együtt forgatják a lapátot, s noha az iskolában nem ezt tanulták, jól áll kezükben a szerszám. Ez az első útjuk Magyarországra. Mindhárman el vannak ragadtatva a fővárostól: „Budapest gyönyörű” – állítják egyhangúan. Tera szerint, aki amerikai–francia szülők gyermeke, Párizshoz képest Budapest utcái kissé kihaltnak tűnnek, de az is lehet, hogy csak a rossz idő miatt látszott így. Nona szülei a párizsi amerikai nagykövetségen dolgoznak, így a diáklány már sok országban megfordulhatott. Szerinte a magyarok nagyon kedvesek, és sokkal nyitottabbak, mint a franciák. Alison, akinek szülei a Coca-Colánál dolgoznak, rákontráz: „Igen, a franciák egy kicsit fenn hordják az orrukat…” Johann, a másik vezető tanár figyel és közbeszól: „Vigyázat, lányok, nekünk még vissza kell mennünk Párizsba…” Nevetnek és vitatkoznak egymással. A rossz idő miatt most nem is tudják befejezni a szigetelési munkákat, akkor a váci hajléktalanszálló kifestésével hasznosítják az itt töltött időt. Ez esetben a szigetelést egy másik, áprilisban érkező csoport folytatja majd.
2013. 03. 29. (XVII/13)
