Judith Sills híres amerikai médiapszichológus már az elején leszögezi: „Mi magunk vagyunk a súly, amit a saját érdekünkben odébb kell tennünk – amennyiben úgy döntünk, hogy átrendezzük életünk színterét. A legtöbbször képtelenek vagyunk meghozni ezt a döntést. Miért olyan nehéz előrelendítenünk magunkat, még akkor is, ha valami jobb felé tartunk? Azért, mert bármilyen kevéssé kielégítő az, ahol vagyunk – kényelmes. Hajlandó küzdeni? Mert rögtön az elején megmondom, hogy eljutni onnan, ahol van, oda, ahová el akar jutni: harc. Önmagával kell megküzdenie.”
Vajon honnan tudjuk, hogy a lovunk megdöglött? Mikor érjük el azt az életkort, amikor már nem merünk kockáztatni, noha megtehetnénk? Miért nem merünk mást tanulni, vagy kilépni a munkahelyünkről, vagy új kapcsolatokat építeni, vagy más helyre költözni?
„Will már az egyetem első évében rájön, hogy a jog halálosan untatja, de egy más irányba lendítő hatás nélkül fásult jogászként fog élni és meghalni. Bármennyire boldogtalan is a pályán, a helyzete kényelmes. Ha nem tud semmi vonzóbbat szembeállítani vele, kényelmi zónájának tehetetlenségi ereje fogva tartja.”
2013. 05. 17. (XVII/20)
