Az olajfa (Olea europaea) lassan növekszik, ám nagyon hosszú életű, egyes példányai az ezeréves kort is meghaladják. Igaz, hogy – bizonyos újabban nemesített fajtáit leszámítva – viszonylag későn, tizenöt éves kora körül fordul termőre, ám ha egyszer felnőtt, akkor évszázadokig hasznot hoz: egy olajfás kert igazi többgenerációs befektetés.
Teszi mindezt úgy, hogy alig kíván gondozást, és a körülményekre sem kényes: egy kevés víz, sok napfény és friss szellő, laza, meszes talaj, forró nyár és kellemesen hűvös tél minden igénye. A szakértő gondozást és a megfelelő öntözést még több és jobb minőségű terméssel hálálja meg, de az ókorban, amikor a mezőgazdaság élőmunka-igénye a mainál jóval nagyobb volt – még a búzaföldeket is gondosan gyomlálni kellett –, a földművesek különösen nagyra értékelték, hogy az olajfával nem sokat kell foglalkozni.
Amire igazán szüksége van, az a kellő tér. Az olajfa gyökere hat méter mélyre is lenyúlik, de még fontosabb, hogy szélesen elterül, a köves domboldalak sovány talajában is szilárdan megkapaszkodik. Sokkal nagyobb a fa lombjánál, és el kell férnie, hogy a fa jól fejlődhessen, ezért az olajfaültetvények kimondottan ritkásnak tűnnek más gyümölcsösökhöz képest. Igaz, az utóbbi évtizedekben kialakult az úgynevezett extraintenzív művelési mód is, melynél a fákat szorosan, sövényszerűen ültetik egymás mellé, hogy minél nagyobb termésmennyiséget takaríthassanak be ugyanakkora területről. Az ilyen ültetvény gyorsan termőre fordul, azonban hamar el is öregszik: 15-20 év múlva újra kell telepíteni.
2013. 10. 18. (XVII/42)
