Aktualizálni a színművészetben szinte kötelező. A korabeli néző pontosan tudta az „első” március 15-én, hogy Katona József Bánk bánja nem II. András koráról, hanem az ő napi kérdéseiről beszél. Később egy-egy Örkény-, Sütő András-, sőt Csurka-darab maga volt a kódolt üzenőfüzet hatalomról, nemzeti sorskérdésekről és gúzsba kötve táncolásról. A mai légkör persze másképp fojtogat. Az írás-olvasás rohamos hanyatlása, a képernyők, kijelzők és nyomogatni való gombokra alapuló új világrend digitális csiripelésében nehéz hallani az üzengetéseket, észlelni a finom összekacsintásokat alkotó és közönsége között. Gondoljunk csak az egyre brutálisabb nyelvezetű kabarékra és a paródiaműsorok altesti poénkodásaira – ott már rég túlhaladták ezt a fajta „kultúrkodást”.
A színház azért sziget ma is. Ki lehet öltözni szépen, találkozni a köreinkhez tartozókkal. Egyfajta rendi gyűlésre kerül sor esténként hét óra tájban a márványos aulákban, a büfék előterében. De azért érdemes a darabra is figyelni. Az álomkommandóban a Pesti Színház szűk színpadára díszletezett auschwitzi koncentrációs tábor már az első percben is döbbenetesen nyomasztó légkört teremt. Nem hittük volna, de annyi holokausztfilm és tematikus kiállítás után is mélyen felkavaró az emeletes priccs, a krematórium morajlása és a rongyokban vánszorgó, saját pusztulására készülő Sonderkommandó, meg a csukaszürke náci egyenruhások látványa. Egyszerűen, ahogy ott vannak a szemünk előtt. Doktor „M” (nyilvánvalóan Mengele) és egy rá pisztolyt fogó, ám azt elsütni képtelen zsidó fogoly drámai párbeszédébe csöppenünk. Az „orvos”, aki „fajtudományos” kísérlete során elpusztította Manó úr ikergyermekeit, korántsem együgyűen gonosz. Hegedűs D. Géza parádés alakításában egy dialóguspárbajban könnyedén fegyverzi le megnyomorított áldozatát; tudjuk, hogy a totális elnyomás olykor a jogos cselekvést is kiölte az emberből. Aztán látványosan súgni kezd a súgó, majd be is jön a színtérre: kiderül, hogy az egész egy színdarab próbája – valami ötvenes évekbeli diktatúrában, amihez Sütő a Ceausescu -korszak hangulatát használja. A darab bemutatásakor a Kárpátok Géniusza már megbukott, az író általános értelemben szól az elnyomó rendszerekről, a színház a színházban módszerével. A rendezés viszont a kommunista Romániába helyezi vissza a keretet. Oldalsó képernyőkön zászlóként lobog a Conducator ábrázata, ugyanitt éljenző tömegeket, a színpadon meg „szocreál” bőrjakókat látunk a szekusokon (egyiküket Telekes Péter alakítja igen jól), akik felügyelik az előadást. Mert a Vezér várható a bemutatóra. Ettől kezdve a színjáték és a való élet dramaturgiája mind nagyobb párhuzamot mutat. A darab apafigurája civilben is menteni akarja üldözött fiát, aki színházban próbál a nyomozók elől elrejtőzni. A dráma csúcs- vagy mélypontján ez „egyiküknek” sem sikerül: a szerepbeli zsidó apa fiát a náci fajgyűlölet, az őt játszó színész-rendezőét a kommunista zsarnokság pusztítja el, amiben (ahogy a darab is utal rá) a látens antiszemitizmus is megfért. Mindez itt és most korántsem elvont példázat, inkább egy fájdalmas emlékeztető a fel nem dolgozott múltról, a bűn és a megbocsátás elmaradt katarzisáról.
Pár utcával odébb, a Vígszínházban a jelenkor más szeletéről tartanak görbe tükröt elénk. Eddig is véltük, hogy A revizor több a cári világ paródiájánál, de nem sejtettük, milyen mulatságos Gogol klasszikusa kicsit kifacsarva és összerázva. Már az alcím útbaigazít: mai-asított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’. Ezt is adják a pénzünkért, a mai magyar vidék, a helyi kishatalmak kegyetlen szatíráját – a metsző gúny határán táncolva. A külföldön is gyakran sikerrel rendező Bodó Viktor alaposan belenyúlt a szövegkönyvbe, és társulatát (Szputnyik Hajózási Társaság) a Vígszínház színészeivel vegyítve a pantomim és a performansz eszköztárát kihasználó egyéni élményt hozott létre, amiben a Monthy Python és a filmrendező Coen fivérek hatása is vélelmezhető. A nyitóképben az összes karakter felsorakozik (seregszemle), a „mi” hatalmi elitünk a trágár polgármesterrel az élen – egy „egészen más” Hegedűs D. Géza játékában. Már az elképesztően bamba (vagy böszme?) arcuk és szánalmas testtartásuk összhatása is hosszú gyakorlást igényelhetett. Később egyértelmű lesz, hogy minden másodperc nagyon a helyén van, a filmszerűen lelassított jelenetektől az ismert dalokat használó háttérzenékig. A díszlet a városi uszoda üres medencéje, ahová az iratokat kapkodva behordták, hisz ugye revizor érkezik a fővárosból, és mindenkinek vaj van a füle mögött. Szerepet kap a búvárruha és a mackófelső, a vadászpuska, az iratdaráló és a politikai óriásplakát mint díszletelem. Csengőhangként megszólal az „Álmodtam egy barackfáról”, felidéztetik a tankönyvpolémia és a dohányzást zárt térben tiltó rendelet – amit a színész eldarálva inkább nem gyújt rá a színpadon, pedig szerepe írja elő. Időnként különféle tájszólásban szólnak a szereplők, és ha a napi valóság a fentieknél is jobban kiugrik a történetből (ez gyakori), egyszerre kacsintanak a nézőre, s hozzá együtt csettintenek az ujjukkal. Mindez teljesen érthető és kerek egész – míg aztán sajnos a második felvonás legelején akkora pofont kapunk, ami csaknem lenullázza az addigiakat. Legalábbis számunkra. A polgármester és két lánya, meg a revizornak hitt ügyes csaló egy pornográf jelenetsort imitál, felöltözve ugyan, de brutális obszcenitással. Értjük persze, hogy a korrupt, rettegő és bunkó politikai latrina teljes értékvesztését hivatott ez is jelezni (mert mindenki jó erkölcsről papol végig), mégis jócskán túlvezérelt, és okkal tarthatja távol az érdeklődők egy részét.
Akiket egyébként érdekelne a bravúr, miként tudja visszatükrözni a színművészet a mai „újrakádárosított” magyar közélet diszkrétnek aztán nem nevezhető báját. Vagy inkább baját.
2014. 03. 14. (XVIII/11)
