Magyarország már a középkorban többnemzetiségű ország volt: német polgársággal, magyar, elmagyarosodott német és szláv nemességgel, heterogén parasztsággal. Sokan emlékszünk rá, hogy a háború előtt felnőtt családtagjainknak milyen természetes volt a többnyelvűség: egyszerűen másik nyelvre váltottak, ha nem akarták, hogy a gyerekek értsék őket. A második világháború után a többnyelvűség erőteljesen beszűkült, az 1950 és a rendszerváltás közötti szakirodalomban hangsúlyosabban lelhetők fel ellenérzésekkel teli vélemények a kétnyelvű nevelésről is. A rendszerváltás után újrafogalmazódott ez a téma, így például Bartha Csilla nyelvész kilencvenes években megjelent egyetemi tankönyve (A kétnyelvűség alapkérdései) már újra az egynyelvűség téveszméjéről beszél. „Azzal általában mindenki egyetért, hogy a mindennapi érintkezései során rendszeresen egynél több nyelvet használó személy valahogy más, mint az, aki csak egyet használ – szögezi le Bartha Csilla könyvében. – Más, és mégis ugyanolyan, hiszen emberi kapcsolatai és társadalmi viszonylatai nem lényegileg különböznek az egynyelvűekétől. A két nyelven mutatott kommunikációs készségek kiválthatnak csodálatot, elismerést, lenézést, megvetést és irigységet is, hiszen a kétnyelvűnek nem kellett fárasztó idegennyelvórákon részt vennie” – folytatja a nyelvész.
Miközben a többnyelvűség indokai és fajtái sokfélék lehetnek, egyre többet hallani olyan családokról, akik küldetésüknek tekintik, hogy az egyik szülő idegen nyelven kommunikáljon a gyerek(ek)kel. Időnként éles hangú vita lángol fel a kétnyelvű nevelést választókkal kapcsolatban, és sokszor érzékelhető, hogy az ilyesmi vitákban kevésbé a szakmaiság, mint inkább az érzelmek dominálnak. A kritikusok modorosságnak tartják, a magyar kultúra elvesztését féltik, a pártolók pedig ezeket az aggodalmakat indokolatlannak érzik, és aláhúzzák: a többnyelvűségen keresztül megélt élményeiket nem cserélnék el semmiért.
Vajon miért vált ki ez a téma ennyire erős érzelmeket? „A mi nyelvünk sokáig el volt nyomva, és talán emiatt érezzük, hogy a nyelv az, amelyben a nemzeti hovatartozásunkat megőrizhettük. A törvényhozás is hosszú ideig németül volt, a templomokban a mise latinul zajlott, magyar oktatás sem túl régóta van, és azóta ezekre igen büszkék az emberek, tehát valahol a szabadságunkhoz kötjük” – mondja Sindely Andrea logopédus. A köztudatban érezhetően keveredik a kétnyelvűség és a korai másodiknyelv-elsajátítás fogalma a nyelvtanulással, ez abban is megnyilvánul, hogy az ellenzők rendszerint Vekerdy Tamásra szoktak hivatkozni, aki több megszólalásában jelezte, hogy nem pártolja, ha pusztán a szülők ambíciói miatt a gyerek nyelvgyakorlatokkal való „gyötrését” túl pici korban kezdik. „Már itt ki szokott derülni, hogy nem ugyanarról beszélünk. A gyerekekben ugyanis még megvan az a képesség, amellyel az anyanyelvüket szippantják magukba, így nem ugyanarra a fajta szótárazós, fárasztó nyelvtanulásra kell gondolni, ami egy felnőttre jellemző, egyszerűen együtt élünk, játszunk a második nyelven is – tisztázza Bán Annamária nyelvtanár, a ketnyelvugyerek.hu weboldal létrehozója. – A célom amúgy soha nem valamiféle nyelvi szint elérése volt, hanem a gyerekeim gazdagítása a nyelv által. Magyarországon még nagyon erősen élnek az ötvenes évek tévhitei is, miszerint a kétnyelvűség mindenféle fejlődésbeli zavarokat okoz.”
2014. 08. 01. (XVIII/31)
