Történészek egyetértenek abban, hogy a névjegykártya eredete a 15. századi Kínába vezethető vissza. Az akkoriban még látogatókártyának hívott apró papírdarabok küldésével fejezték ki előkelő emberek egymásnak azon szándékukat, hogy találkozni szeretnének. Ajtónállóknak is gyakran a kezébe adták ezeket a Meishi-ket, akik a kártyát megnézve tudták eldönteni, hogy az adott intézménybe beengedjék-e a látogatót, ellenőrizve a kártya alapján, kit, milyen tekintélyt tisztelhetnek személyében. Ezek a kártyák már akkoriban az önreklám eszközeivé nőtték ki magukat a felsőbb osztályokban. Már akkor fel volt tüntetve ezeken a lapokon a név, a pozíció és a cím, ezenkívül a névjegy méretével is igazodott tulajdonosa tekintélyéhez. Nagyon fontos volt, hogyan adják át, és természetesen az is, hogy ne legyen gyűrött.
A 17. századi Európában, a Napkirály idejétől az előkelőségek egy városba vagy akár saját otthonukba utazásuk előtt szolgájukat küldték el egy kártyával, hogy bejelentsék érkezésüket. Ekkor elég volt, ha valaki egy kártyára ráírta a nevét, de címerekkel és más jelzésekkel ellátott lapocskák is léteztek. Ekkor már gazdagon díszített vizitkártyák is készültek: szegélydísz és metszett figurák is helyet kaptak, és a rajzok mellett helyet hagytak az illető saját kezű aláírásának is. Nagykövetek, földesurak, bankárok, orvosok és más magas rangú urak készítettek olyan vizitkártyát is, amelyre a nevüket felfestették.
A névjegyet mint etikett-kártyát felhasználták gratuláció, értesítés, meghívás, részvétnyilvánítás közlésére is. Később különböző eseményekről – eljegyzésről, esküvőről, születésről, halálesetről stb. – többnyire külön kártyákon adtak hírt.
2015. 01. 23. (XIX/4)
