hetilap

Martin Pistorius 1975-ben született a dél-afrikai Johannesburg városában. A boldog és egészséges fiú egy nap torokfájásra panaszkodva tért haza az iskolából. Az orvosok először azt gondolták, hogy egy egyszerű megfázásról van szó, és ennek megfelelően is kezelték. Ahogy azonban teltek a hónapok, egyre kevésbé tudott enni, minden nap hosszú órákat aludt, és folyamatosan a járás okozta fájdalmakra panaszkodott. Egy idő után annyira elgyengült a teste, hogy már nem is tudta használni. Elfelejtett tényeket és olyan hétköznapi dolgokat is, mint a növények meglocsolása vagy éppen az ismerős arcok. Az orvosok tuberkolózisként diagnosztizálták a Martint megtámadó betegséget, amit azonban sehogy sem tudtak kezelni: tehetetlenül nézték, ahogy a fiú állapota egyre romlott, míg végül vegetatív állapotba, úgynevezett virtuális kómába került.

„Egyik gyógyszert próbálták a másik után – eredménytelenül. A gyógyszerek hatásain túl ért a betegségem. Elvesztem a sárkányok földjén, és senki sem tudott megmenteni” – nyilatkozta a Daily Mailnek Martin. Két évet adtak neki a kezelőorvosok, majd a szülőkkel együtt­-érzően közölték, hogy fiuk agyának állapota egy csecsemőével ér fel. Ennek ellenére Martin mindent értett, mindent látott, egyszerűen csak nem tudott reagálni. „Pont úgy éreztem magam, mint ahogy néhány film főszereplője: egyszer csak, amikor egyik napról a másikra felébrednek, nem tudják, hogy már halottak, és nem értik, hogy miért néznek rajtuk keresztül az emberek, mint egy szellemen. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért történik velem is mindez” – írja könyvében Martin.

Szülei nem akartak lemondani róla, ezért otthon gondozták fiukat. A napi rutin mindig ugyanaz volt: édesapja reggelente megfürdette fiát, megetette, ezután elvitte egy speciálisan erre a célra kialakított intézménybe, majd másnap az egész kezdődött elölről. Ez az állandó gyakorlat megosztást okozott a Pistorius házaspár között, mert míg édesapja nem szeretett volna lemondani fiának gyógyulásáról, addig édesanyja egy intézetbe szerette volna küldeni Martint. Ez az ellentét egészen odáig vezetett, hogy édesanyja öngyilkosságot próbált elkövetni – halálos adagnyi gyógyszert vett be –, de férje még idejében kórházba szállította, ahol megmentették az életét. Egyszer édesanyja fia előtt könnyek között azt mondta: „meg kell halnod; muszáj meghalnod”. Nem is sejtette, hogy fia mindent hall és ért. Martin így emlékszik vissza erre a pillanatra: „Habár nagyon rosszul esett és idegesített, amit mondott, meg tudtam érteni, mert az a fiú, akit szült, számára 12 évesen meghalt.”

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek