Az első nevelési modell, ami behozta a köztudatba az engedékeny szülő gondolatát, 1964-ben született. Becker professzor és kollégái agresszív, illetve jól beilleszkedő tinédzserekkel készítettek interjúkat, melyek alapján a szüleik hozzáállását két tényező alapján írták le: mennyire szerették a gyerekeiket, illetve mennyire voltak szigorúak velük. Az elutasító szülői magatartás minden esetben szorongást és agresszív viselkedést váltott ki a gyerekekből. Akiket szüleik erősen kontrolláltak, de szeretetviszonyban éltek velük, tekintélytisztelő, jól nevelt, ám konformista és kevésbé kreatív vonásokkal bírtak. A kutatás az engedékeny és szeretetteljes szülőtípust minősítette a legjobb kombinációnak, mivel úgy találták, hogy ezek a gyerekek kreatívakká, kezdeményezővé váltak, valamint jó vezetői kvalitásokat fejlesztettek ki. Az elmélet nemcsak a kor szociológusaira, de a laikus közvéleményre is nagy hatást gyakorolt, mivel ki ne szeretné, hogy a gyerekei kreatív, kezdeményező és vezetésre alkalmas felnőttekké váljanak?
Diana Baumrind pszichológus kutatásai azonban némileg megcáfolták az engedékenység jótékony hatását. Baumrind és munkatársai száztíz óvodás gyereket figyeltek meg, s ezek alapján három csoportba osztották őket. A kompetenseknek nevezett gyerekek vidámak, magabiztosak, a visszahúzódók félénkek, szégyenlősek, míg az úgynevezett éretlen csoportba tartozó gyerekek impulzívak, érzelmileg labilisak voltak. Baumrind ezt követően megvizsgálta az egyes csoportokban lévő gyerekek családi hátterét, és ez alapján három szülői nevelési stílust írt le. A tekintélyelvű szülők feltétlen engedelmességet vártak gyermekeiktől, az ő gondolkodásmódjukban a gyereknek főleg kötelezettségei vannak, a szülőnek pedig jogai. Ez a nevelési mód visszahúzódó magatartást, alacsony önbecsülést és az új szituációktól való félelmet váltott ki a gyerekekből. Bár Becker modelljéhez hasonlóan Baumrind is elítéli a túlzott szigort, de kutatásai azt bizonyítják, hogy a kompetens, kreatív gyerekek nem az engedékeny szülők gyümölcsei, hanem azoké, akik a korrekt párbeszéd és szeretetteljes légkör mellett erősen kontrollálták is gyermekeiket, és felelős viselkedést vártak el tőlük. A nyolcvanas években Maccoby és Martin nevelési modellje egy újabb stílussal egészítette ki Baumrind elméletét, ez pedig az elhanyagoló, közömbös szülői típus, aki engedékeny, ugyanakkor nem fordít elég figyelmet a gyermekeire. Ez a szülői magatartás legtöbbször depresszióval küzdő személyeknél, illetve válás után lévő szülőknél figyelhető meg.
A fegyelmezéstől ma sokan tartanak, mivel úgy vélik, ha szigorúak lesznek, megromlik a kapcsolatuk a gyerekeikkel. Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató egy előadásában azonban úgy fogalmazott, hogy pontosan a fegyelmezettség az a jellemvonás, ami felruházza a gyermeket belső szabadsággal. A szakértő szerint nem szabad szükséges rosszként tekinteni a fegyelmezésre, mivel enélkül felnőttkorra szétesik a psziché, nem lesz meg a kellő belső motiváció a döntések meghozatalához, fegyelmezettség nélkül gyakoriak lesznek az olyan kifogások, hogy „most nem, mert nincs kedvem” vagy „nem mentem el, mert nem tudtam felkelni”. Ezenkívül a gyerek a figyelem hiányaként értelmezheti a fegyelmezés elmaradását, így ő maga próbál irányító szerepbe lépni, amire természetesen nincs képessége, ezért csak követelőzik és kaszabol.
2016. 07. 08. (XX/27)
