Sírva vigad a magyar – tartja a régi mondás. Pesszimista kultúránkban az emberek nagy részét az érdekli, hogy mi a baja a másiknak, és nem az, hogy milyen sikerek, örömöt keltő élmények érik, mert a jó hírek hallatán irigység, önsajnálat jelenik meg. Ráadásul a panaszkodás nálunk egyfajta hagyomány és illem is: ha megkérdezi valaki, hogy vagyunk, „kötelező” panaszkodni. Gyanús az, aki jól van. Sajnos könnyebben el tudja magát adni az, akit megsajnálnak, mivel nem jelent konkurenciát. Ellenben, ha egy külföldi állampolgárt megkérdezünk, hogy hogy van, akkor általában valami pozitív a felelet. Persze minden népnek megvan a maga nemzeti karaktere: például az olaszok életvidámak, nevetősek, nyitottak, teljes természetességgel túloznak széles gesztusaikkal. Míg az amerikai karakter alapja a „keep smiling” technikája, azaz: mindenre mosollyal válaszolnak hatalmas önbizalom kíséretében.
„A panaszkodás a magyarok körében már szinte szokássá vált, miközben nem is vagyunk tudatában annak, mennyit ártunk magunknak és környezetünknek ezzel. Ezen jellegzetességünket könnyen fogjuk a veszteségekkel teli nemzeti múltra, de ha megnézzük a világ többi országát, be kell vallanunk, vannak még hasonlóan szomorú eseményekkel sújtott társadalmak, akik körében a mosoly és a pozitív gondolkodás mégsem számít rendkívüli jelenségnek. Az is igaz, hogy például Afrika és Ázsia szegény, de boldog népei nem is vágynak többre, mert nem is gondolják, hogy lehet máshogy, elégedettek azzal, amijük van – reflektál kérdésünkre Ujpál Zsófia pszichológus, majd hozzáfűzi: Örökösen a nyugati országokhoz hasonlítgatjuk magunkat, akiktől bizonyos dolgokban valóban el vagyunk maradva. Szép dolog, amikor többre vágyunk, és mindez motivál. De amikor ez a többre vágyás panaszkodáshoz, állandó rosszkedvűséghez és elégedetlenséghez vezet, az már felesleges és káros is a lelki egészségünkre nézve. Szeretetre méltóbbnak érezhetjük magunkat, ha örömeink mellett – sőt, előtte – megosztjuk a másikkal problémáinkat, nehézségeinket.”
A sopánkodás akkor a legártalmasabb, ha észre sem vesszük, hogy csináljuk. Vannak honfitársaink, akik bár átlagon felül élnek, mégis mindenért nyafognak, semmi sem túl jó, semmi nem elég – ők a krónikus jajgatók: ősz helyett tavaszt, eső helyett napsütést, hétfő helyett pénteket akarnak. A sort a végtelenségig folytathatnánk…
2016. 11. 04. (XX/44)
