Elméleti moralizálás lehetne mindez, ha nem lenne igaz történet a film alapja. A keresztény hívőként bevonuló Desmond Doss 75 embert mentett meg folyamatos életveszélyben forgolódva, a sebesültekért a pergőtűzön át visszafutva és kúszva. A helyszín Okinava, ahol az amerikaiak közismerten iszonyú veszteségeket szenvedtek a fanatikusan küzdő japánokkal csatázva. Desmond viszont nem az ellenséget pusztította, hanem bámulatos vakmerőséggel egyedül az életek megmentésére koncentrált – miközben fegyvert még megérinteni se volt hajlandó.
Azért az történelmi pillanat, hogy most, 2017-ben, bibliai verseket hallgat a plázák népe világszerte, miközben papírpoharából a kólát szürcsöli. Ézsaiás próféta szavai („futnak és nem lankadnak meg…”) mennek a film lassított nyitóképei alatt, miközben pusztító lángtenger, lövések, robbanások és tengernyi fájdalmas halál képeit önti ránk a rendező. Meglehet, ezen valaki háborog, jóllehet a bibliai hitet ódon templomok és vasárnapi iskolák atmoszférájában szívesen látja. S bár (amott) nyájasan megengedő e „kulturális” jelenséggel szemben, a hétköznapi életben viszont, s főként a háborúban, a nyilvánosan elhangzó Igét asztalra csapott csizmának nézi.
Gibson tehát ad egy taslit e szekularizált közgondolkodásnak. Amúgy pedig nincs szó semmiféle kontrasztról. A háborús filmek legjava, de tényleg csak a legjobbak, mindig az élet mérhetetlen értékét járják körül. Meg mindazt, aminek ehhez köze van: igaz testvériség, halálmegvető bátorság, tudatos önfeláldozás. Ezek többnyire csak jelzős szókapcsolatok. Háborúban viszont – esetenként – valósággal telnek meg. Ettől még dehogyis vágyakozunk oda! Ám ha megrendít egy ilyen „művészi élmény”, tán jobban értékeljük a napot, a levegőt, a vizet… és persze a minket körülvevő embereket.
2017. 01.20. (XXI/03)
