A Dunkirk (a francia Dunkerque város angol neve) felvonultatja mindazt, amiért sokan üdítően egyedinek látjuk a fentebb sorolt darabok mesterének kézjegyeit – még sincs valahogy egyértelmű „hurrá”- élményünk a mű megnézése után. Ám abban egyetértünk a többnyire lelkes véleményekkel, hogy valóban új fejezet került a háborús zsáner lexikonjába. Mégpedig olyan kísérleti film formájában, amihez a rendező előtanulmányként jó sok némafilmet megnézett. Ez sokat elmond a mostani dolgozatáról.
Az eddigi Nolan-filmek közül ennek a történetnek van a legtöbb köze a valósághoz. 1940-ben, a második nagy háború drámai pillanatában járunk, amikor a Nyugat-Európát már majdnem leigázó németek a kikötőváros partjára szorítják be az angol–francia–belga hadseregek maradékait. A 330 ezer brit kimentése nem csak a katonák újbóli hadrafoghatósága miatt volt fontos, hanem lélektanilag is óriási hatást gyakorolt a hátországiakra, s az angolok nácizmussal szembeni tartását végképp össznemzeti üggyé tette. Így lett a Dinamó-hadművelet a totális kudarcból való felállás, sőt a visszavágás máig erős angol szimbóluma.
Értjük persze, hogy a rendezőt főképp a parton várakozás monoton napjainak pszichológiája ragadta meg. A halálközeli pillanatokkal és végkimerültségi tünetekkel átjárt bizonytalanság ment az agyakra-lelkekre. Nolan legfőképp ezt kívánja nekünk, filmfogyasztóknak átadni. Ehhez képest a végén árbocra húzott zászlóként lobogó „mi, derék britek” érzület kibontakozása már egy merőben másik elem. Jóllehet szándékosan az. Mindaddig ugyanis nyomasztó, szinte az egzisztencialista művészfilmekig elmenő (na jó, azokat megkarcoló) képsorokba merítenek minket. Az ég borús, a katonák egyformán soványak. Alig állnak a lábukon, végtelen sorokban, arccal a tenger felé, napokig. Valahol odaát van Anglia, teával és dzsemmel (ez is ott van a filmben) – és persze a túlélés lehetőségével.
2017. 07.28. (XXI/30)
