Ma már vannak olyan természetkutatók és természetpszichológusok, akik a természetes környezetet és annak ránk gyakorolt hatásait vizsgálják. Richard Louv újságíró alkotta meg 2005-ben megjelent könyvében a „természethiány-zavar” (nature deficit disorder) fogalmát, melynek ugyan nincs tudományos alapja, de nagyon jól kifejezi, hogy kevesebb a kapcsolatunk a természettel. Ez az elidegenedés pedig nincs jó hatással az emberi szervezetre, és a kapcsolatainkra sem. Nagyon jó, ha a városokban is vannak természetközeli helyek, ám nagy valószínűséggel a városban élők jelentős része már képtelen lenne tanyákon, a pusztában élni.
Amikor felvesszük a túracipőnket, és kilátogatunk az erdőbe, különbséget tudunk tenni a mesterséges és a természetes között, mivel a természeti formák ritkán olyanok, mint a mesterségesek: nincsenek például derékszögek, kevésbé írhatók le a geometria fogalmaival. Ez a látvány olyan idegrendszeri kódokat ad az agynak, amelyek spontán természetélményt okoznak.
A különféle hangok, tapintások, szagok az épített környezettől eltérő érzelmeket váltanak ki. Ezek azok az élmények, melyektől az ember sokkal jobban érzi magát a természetben. A fizikai élményhez ilyenkor szimbolikus élmény is társul. A kalandparkok lényege is hasonló: olyan helyzeteket kell megoldani, amelyek javítják a problémamegoldó képességet, a túlélőösztönt, a másokkal szembeni toleranciát, mert az én-élmény megváltozik, ha érzi az ember, hogy milyen apró a természet erejéhez képest. A természetben az emberek nagy része a friss levegőn új erőre kap, motivációt nyer, míg a városi szmog és a számtalan inger leszívja az ember energiáját – ezért fáradnak el sokan.
2017. 07.14. (XXI/28)
