A legutóbbi, 2015-ös PISA-felmérések eredményei sokkolták a magyar közvéleményt, hiszen senki sem számított ennyire alacsony teljesítményre a diákok részéről. Sok mindent varrhatunk a tinédzserek nyakába, hogy miért is történhetett meg ez a zuhanórepülés mind a szövegértést, mind a természettudományokat, mind a matematikát illetően, kezdve a „szörnyű közösségi oldalaknál” az általános érdektelenségig bezárólag. Sajnos ezeknek a felvetéseknek is van alapja, a probléma gyökere mégis sokkal összetettebb, mint hogy a diákok egyszerűen lusták lennének tanulni.
2013-ban a Varkey Foundation közzétett egy tanulmányt, ami a tanárok megbecsülését vizsgálta huszonegy országon belül. Ebbe ugyan Magyarország nem került be, viszont így is tartalmaz számunkra megszívlelendő következtetéseket. Megfigyelhető ugyanis egy bizonyos fokú összefüggés a PISA-eredmények, a tanári fizetések nagysága és az általános tanári megbecsülés között.
De ne rohanjunk annyira előre, hanem először is vizsgáljuk meg, miért fontos egyáltalán a tanárok megbecsülése! Elsősorban azért, mert nagy valószínűséggel sokkal többször találkozik egy diák a tanáraival, mint a szüleivel. Még ha valaki nem is hanyagolja el a szülői kötelességeit, és nem tudja le a nevelést azzal, hogy „majd az iskola elvégzi helyette” (mert nem fogja), akkor sem tudunk ezen nagyon változtatni. A tanárok azok, akik (jó esetben) felnyitják a fiatalok szemét arra, mit is szeretnének az életben tanulni, bevezetik őket a tudományok és a művészetek világába.
2017. 11.02. (XXI/44)
