Moszkvai kisvállalkozó. Kezében az irodája Fotó: Vlaszty
– No, és mi újság Izraelben?
– hallom a hátam mögül a kérdést, benne egy csipetnyi rosszindulat és borgőz. A kérdező
velem egykorú férfi, a szomszédos zugszeszfőzde ajtajában ácsorog.
– Nem tudom, mi újság Izraelben. Magyarországról jövök.
– Hogyan? – kiált fel ő, majd bocsánatkérően hozzáteszi – Nahát, így
higgyen az ember a szóbeszédeknek. Mindenki azt mondta: "Izraelben, Izraelben
"
Doktor Rogyionov a helyi központi kórház vezető főorvosa, ezenkívül a városi tanácsban
képviselő. Vagyis nem egy ismeretlen kisember. Érkezésem után két nappal futottam
vele össze az utcán.
– Figyelj csak! Nem volna odaát valami munka? Én már itt nem bírom tovább –
kezdi mindjárt a közepén a köszönés után.
– Hát ez nem olyan egyszerű. Orvosból van ott is bőven.
– Á, hova gondolsz! Miféle orvos! Én rakodómunkásként is kész vagyok
dolgozni, ha meg tudok normálisan élni belőle.
– Viccelsz? Elcserélnéd a mostani beosztásod egy segédmunkás státuszáért idegen
országban?
– Dehogy viccelek. Már lejárt a viccek ideje
Rogyionov doktor, de más orvosok is részletesen leírták az egészségügy helyzetét.
Röviden: közelít a katasztrofálishoz. Annyira kifogytak a gyógyszerekből és gyógyászati
eszközökből, hogy nyitottak egy kis üzletet a kórház előcsarnokában, ahol a
betegek megvásárolhatják mindazt, amire szükségük van. Ezenkívül a központból jött
az ukáz: a beteg – akármilyen beteg – tíz napnál tovább ne maradjon az intézményben.
A fő harci feladat: lábra állítani és hazaengedni. Ha további gyógykezelésre van
szüksége: járjon be.
Néhány nap múlva újra öszszefutottam Rogyionovval. Most jobb a kedve, szélesen
mosolyog. Meséli, a központból kijöttek ellenőrizni. A munkában nem találtak semmi
kivetnivalót, csak azzal volt gondjuk, hogy ez is hiányzik, az is hiányzik.
– Én persze megígértem, hogy intézkedem – bár ez lehetetlen, mivel nincs rá
keret. Minderről tudnak, de azért úgy tesznek, mintha hinnének nekem. Én csinálom a
dolgomat, ők is csinálják a magukét
***
1999. 07. 24. (III/29)
