Román tüntetők és visszafogott rendezők Aradon. Elmulasztott gesztus
Fotó: MTI
Vegyük először is a román kormány magatartását. Miután a két miniszterelnök
nyáron Marosvásárhelyen megállapodott az aradi vértanúk emlékművének kiadatásában,
egy megbékélési emlékpark alapkövének letételében, már sejteni lehetett, hogy
Radu Vasile gesztusa nem lesz olyan egyszerűen végrehajtható, ahogy ezt az ingujjra
vetkőzött, mosolygós kormányfők sugallták a nyári melegben.
A kétségeket a történelem okozza. Romániában ugyanis 1848–49-ről egészen más kép
él, mint nálunk. Szinte senki nem tudja például, mert ezt nemigen taglalják a tankönyvek,
hogy a korszak román hőse, Avram Iancu, 48 márciusában a pest-budai események hatására
és magyar barátaival együtt kezdett igazi 48-as tavaszi forradalomba Erdélyben, és ez
a felvilágosult jurátusnövendék jóval később fordult szembe a románok követeléseit
valóban botorul kezelő forradalmi magyar kormányzattal. Avram Iancu itt kizárólag az
a hős, aki szabadcsapatokat szervezett a magyarok ellen, arról pedig végképp szinte
senki nem hallott Romániában, hogy miután a Habsburgok sem neki, sem általában a románoknak
nem fizették meg a 48–49-es föllépést a magyarok ellen, Iancu az ötvenes években már
ismét kapcsolatot keresett Kossuthtal.
A tények helyett legendák szövik át a román közgondolkodást, nyilván az sem véletlen,
hogy épp október 6-a idején indult rettenetes kampány az ellen az alternatív történelem-tankönyv
ellen, amely megpróbálta lehántani a mitológiát a román történelemről.
Radu Vasile tehát ha elmegy Aradra, valóban történelmet ír, mert a történelemben először
vezető román politikusként nyilvánosan szembeszáll a hagyományos román felfogással.
A magyar fél érzékelhető reményei szerint Vasile gesztusa egész Európa előtt
felmutatható különleges pillanat lett volna. Üzenet a románság számára, hogy a 12
pontból ne csak Erdély uniójára figyeljenek, és annak jele, hogy a két kormányzat közti
megértés végre kiterjedhetne a társadalom egészére is. Vasile azonban ezt a lépést
nem vállalta, és a romániai magyar sajtó azóta is csak találgatni tudja, vajon már
a júliusi marosvásárhelyi találkozón is tudta, úgyse megy el, vagy csak az ünnep előtti
ellenkampány vezette erre a döntésre.
Igazából a kormányfő magatartásánál sokkal furcsább, a maga módján megdöbbentő,
hogy az általa megbízott igazságügy-miniszter is távolmaradt végül az aradi megemlékezésektől.
Hiszen Valeriu Stoica hónapok óta komoly részese volt annak a Dávid Ibolya magyar
igazságügy-miniszter által indított akciónak, amelynek révén az aradiak
szoborcsoportja végül valóban kiszabadult a várfogságból.
Stoica távolmaradása fordította a megbékélés gesztusát inkább a távolodás eseményévé.
Noha mind Dávid Ibolya, mind a városba csak néhány órára érkező Orbán Viktor
hangsúlyozta megértését a bukarestiek távolmaradása iránt, és mindketten leszögezték,
hogy a szoborszabadítás az igazi eredmény, ez a megértő der? csak akkor tűnik reálisnak,
ha az aradi megemlékezést szigorúan a romániai és a magyarországi magyarok ügyének
tekintjük. Ha ez a román és a magyar nép közti megbékélés fontos állomásának
indult, akkor Vasile és Stoica távolléte egyértelm? kudarc.
Más kérdés, kinek a kudarca. Nemzetközi összefüggésben a történtek mindenképpen
Romániára vetnek rossz fényt, és ez a nyugati sajtó első reakcióiban érzékelhető
is volt. A történés azonban felvet egy másik kérdést: a magyar kormánypolitika
hosszú évek óta először próbált a politikai-történelmi szimbólumok szférájában
offenzívát indítani. A szoborcsoporthoz kétségtelenül fűződő komoly érzelmek
mellett ennek az egész ügynek volt valami furcsa mellékzöngéje. Ismerősnek tűnt a módszer:
Dávid Ibolya újra és újra Aradra jött, és az akció minden pillanatában rendkívül
optimista nyilatkozatokat adott, még akkor is, amikor pedig a román sajtó azt jósolta,
hogy nemcsak a helyi ellenzékiek, de a helyi hatóságok is meg fogják akadályozni a
szobor kiadatását. A szobormentés magyar oldalról annak a helyzetteremtő politizálásnak
volt jellemző példája, amelyet a budapesti kormány felállása óta sűrűn alkalmaz
hazai partnereivel is.
A román politikusok azonban erre egészen másképp reagálnak. Itt a helyzetből egyszerűen
minden magyarázat nélkül ki lehet hátrálni, az itteni politizálás törvényrendszere
végképp nem olyan szigorú, mint Európában, a nyilvánosan tett kijelentések kötelező
érvénye még sokkal gyengébb. Az emlékm? valóban kikerült a várból, a lőszerraktárból,
de a minorita rendház betontalapzatokat öntetett a szétszedett daraboknak, jelezvén,
hosszú ideig maradnak ebben az új, barátságos elszigeteltségben a szobrok – amelyek
viszont mostantól Romániában éppen hogy nem a történelmi megbékélés, hanem a
konfrontáció szimbólumai. A magyar fél helyzetteremtő politizálása abban a
szimbolikus szférában próbálta egyébként kétségkívül pozitív lépésre rábírni
a román vezetőket, ahol ők nemcsak hogy sokkal érzékenyebbek, de sokkal inkább értenek
is ahhoz, hogy kell a szimbólumok nyelvén politizálni, illetve közvéleményt formálni.
A szimbolikus politizálás ez esetben nem is annyira a kormánypolitikusok, mint az őket
meghátrálásra késztető ellenzékiek fegyvere volt. A magyar kezdeményezést ők fordították
a visszájára, amihez csak két kisebb hazugsággal kellett tetézni a már meglévő történelmi
mitológiát. Egyfelől azzal, hogy a szabadságharc román áldozataiért épp ez a 13 tábornok
a felelős, másfelől azzal, hogy a szobor a magyar irredentizmus, illetve Nagy
Magyarország jelképe. Ebben a román történészeket és politikusokat az se nagyon
zavarta, hogy a tábornokok egyike sem harcolt Erdélyben, és az sem, hogy 1890-ben, az
emlékm? felállításakor Nagy Magyarország fogalma még nem is létezett, és az
irredentizmus is akkor jelent meg a magyar közéletben, amikor már volt mit visszakövetelni.
A román közgondolkodás azonban az ilyen típusú érvekre ismét nem reagált, hiába
próbálta tisztázni a történelmi hátteret sajtóértekezleten és román tévéműsorokban
is jó néhány magyar politikus-értelmiségi.
A budapesti megfigyelők ennek a kampánynak a láttán már korábban is sejthették,
hogy a megbékélési díszszemléből nem fog túl sok megvalósulni. Amikor aztán valóban
kiderült, hogy a barátilag kinyújtott kezet túloldalról nincs aki megfogja, Budapest
eléggé ügyesen oldotta meg a maga részéről a helyzetet, hiszen Orbán Viktor végül
nem azokra az ünnepségekre ruccant át, amelyeket a román féllel együtt kellett volna
levezényelni, hanem arra a díszelőadásra, amelyen nem számított a diplomáciai paritás.
Így aztán megmutathatta magát a romániai magyarság előtt, részt vehetett a megemlékezés-sorozatban
anélkül, hogy román miniszterelnök és igazságügy-miniszter híján sután végigcsináljon
egy félbevágott programot.
Ugyanakkor a magyar vezetésnek nyilván végig kell gondolnia, mit érdemes és mit nem
érdemes forszíroznia ebben a kapcsolatrendszerben. Egy biztos: most, egy évvel a választások
előtt, az ellenzék folyamatos és biztos térnyerése közepette ennyi telik megbékélésből
az RMDSZ-t is magába foglaló bukaresti koalíciónak.
A központi hatalom meghátrálása feltehetően egészen konkrét kapcsolatban volt az
aradi ünnepségek másik keser? mozzanatával, az egész napos ellentüntetéssel. Természetesen
nem arról van szó, hogy kormánypártiak tüzelték-pénzelték volna a román zászlókat
lengető, ordenáré dalokat éneklő, kis létszáma ellenére nagyon is zajos csoportot.
De igenis a koalíció meghátrálása, gyengesége bátoríthatta igazán őket, ez
adhatott nekik merészséget ahhoz, hogy az ünneplő magyarok tömegének kellős közepére
szivárogjanak. Ehhez persze azért kellett az aradi rendőrség közreműködése is,
amely egész nap azt a furcsa politikát folytatta, hogy engedte megzavarni az ünnepségeket,
hagyta, hogy az ellentüntetők tönkretegyék a 150. évforduló hangulatát, de nem
engedték, hogy az engedély nélkül demonstráló fiatalok komoly összetűzést provokáljanak.
Tehát működjék a magyarellenesség, csak ne legyen baj belőle.
Ha jól meggondolja az ember, tulajdonképpen ma még erről szól szinte az egész román
politikai elit magatartása is. Senki nem veszi fel nyilvánosan és határozottan a
harcot a xenofóbiával, a szélsőséges magyarellenességgel, de attól az igazi extrémistákon
kívül mindenki tart, hogy a magyar kérdés újabb zavarokat okozhat nyugati kölcsönök
felvételében, Románia nemzetközi megítélésében, integrációs törekvéseiben. Ennél
stabilabb, egyértelm?bb román politizálásra sajnos a következő évben, a választásokig
nem is lehet számítani, sőt a mostani kilátások szerint ez a hezitáló politika még
egész kedvezőnek tűnhet egy-másfél év múlva, ha a mai ellenzék nyeri meg a választásokat.
1999. 10. 16. (III/41)
