– 1956-ban ön 16 éves volt. Tudatos forradalmárnak érezte magát ilyen fiatalon?
– Egyszer ezt majdnem így már megkérdezte tőlem egy fiatalember (mellesleg ő ma miniszteri bársonyszékben ül), amit akkor én eléggé zokon vettem.
– Bocsásson meg
– Úgy érzem, tudatos forradalmár voltam, vagy inkább közben még inkább azzá lettem. Tudja, abban az időben az ember már igen fiatalon rájött, hogy a környezetében mindenki – saját magát is beleértve – súlyos kilátástalanságban él, messze, nagyon messze még a szabadság érzetétől is. Volt egy barátom, aki ötvenhatban szinte az elsők között hagyta el az országot, és Amerikában kötött ki. Később jöttek tőle levelek, amelyek szinte végig az emberi szabadságról szóltak, hogy amúgy az milyen is, és persze a megélhetés egyszerűségéről, a gyarapodás elérhetőségéről stb. Mintha egy álomvilágba csöppent volna. Tátott szájjal olvastam, hogy egy éve ment ki, és már elektromos jégszekrénye, gáztűzhelye, mosógépe van, és dolgozik, és abból csak úgy jól él. Én szerettem a hazámat, szerettem annak ellenére, hogy akkoriban nem sok jót kaptam tőle.
– Mi történt 26-án?
– Én Battonyáról kerültem Pestre. Ipari tanuló voltam, és a pesterzsébeti Széchenyi és Kossuth Lajos utca sarkán működő iparitanuló-otthonban laktam. Október 26-án délelőtt elhatároztuk négy barátommal, Major Lacival – aki szintén battonyai volt –, Csőke Istvánnal, Magyar Zolival, Rásó Lacival, hogy bemegyünk a belvárosba, mert már több napja folyamatosan jöttek a hírek, és nem tudtuk, hogy a hallottakból mi igaz, mi nem. A Soroksári úton a forradalmi karhatalmisták visszafordítottak minket, így a pesterzsébeti MDP-székház elé mentünk. Itt már nagyon nagy volt a tömeg, könyveket égettek, ledöntötték a ház tetejéről a vörös csillagot; hamar elkapott bennünket a forradalom szele, nem volt vitás: megyünk velük. Ott égett az elszántság az emberek szemében, biztosak voltak a forradalom győzelmében, tudtuk, innen nincs visszaút. Elindultunk a Török Flóris utcai rendőrséghez, hogy lefegyverezzük őket. Szinte minden ellenállás nélkül fegyverekhez jutottunk, és így, a felfegyverkezett civilekkel három teherautóra szállva mentünk a Soroksári út, Nagy Sándor utcai kereszteződésbe, majd itt és a szemben lévő kápolna környékén kisebb csoportokban beástuk magunkat. Major Laci akkor már nem volt velünk, mert ő eladta a puskáját két doboz cigarettáért. Utólag bevallotta, azért tette, mert félt. Ez volt a szerencséje.
A parancs az volt, hogy meg kell akadályozni az oroszokat, hogy bejöjjenek a Boráros térre. Néhány órai várakozás után a Soroksári úton dél felől szörnyű dörgések, fegyverropogások hallatszottak, majd egy óriási dörrenéssel lelőtték a kápolna tetejét. Ez már ágyú volt. Gondoltuk, itt vannak az oroszok. Rövidesen a mi kisebb csoportunk is tűzharcba került, és éreztük, hogy nagyon nagy a túlerő. Ekkor érte súlyos találat Csőke Laci barátomat, sajnos nem tudtunk segíteni rajta, ott el is vérzett. Végül bekerítettek és lefegyvereztek bennünket. Ekkor jöttünk rá, hogy nem az oroszokkal állunk szemben, hanem a támadók a kiskunhalasi ezred magyar katonái voltak; az oroszok csak később jöttek mögöttük, ugyanezen az úton, és be is mentek a főváros belsejébe.
– Ezek szerint akkor önöket magyarok fogták el?
– Úgy van. Elfogtak és iszonyatosan megvertek. Ezek az akciófilmek ma kutyafülék az igazi veréshez képest. Alig lehetett felismerni minket. A kihallgatások után a százados sorba állíttatott bennünket, és parancsolta, hogy vegyék el az igazolványainkat. Odaállt elém egy sorkatona, elvette a tanulóigazolványomat, és amikor kinyitotta, kiesett belőle egy fénykép: a nővérem fényképe. Lehajolt, fölemelte, majd döbbent arccal rám nézett és megkérdezte: "Ki ez a nő?" Mondtam neki, hogy a nővérem. Gyorsan visszatette a fényképet az igazolványba, azt pedig vissza a zsebembe. Kiderült, hogy ez a sorkatona egy battonyai fiú volt, aki udvarolt egykor a nővéremnek.
– Mi történt ezután?
– Késő délután az út mentén feltett kezekkel le-föl meneteltettek bennünket, majd bezártak egy barakkba. Várták az oroszokat. Azt hiszem, ekkor kezdett felsejleni, hogy lehet, hogy innen már nem visznek minket sehova. Az oroszok megjöttek és közölték, hogy ők nem lőnek le minket, mentek tovább.
Nem volt időnk örülni a hírnek, mert a századparancsnok már utasította is a katonáit, hogy akkor ők lőjenek le bennünket. Leparancsoltak minket a több méter mélyen fekvő vasúti sínekre. Emlékszem, ahogy mentünk lefelé egymás után: kilencen voltunk, előttem ment Rásó Laci barátom, ő előtte Magyar Zoli, én voltam a sorban a hetedik. Valami nagyon sűrű tompaságot éreztem a fejemben, ami meggátolt abban, hogy felfogjam, mi történik velem. Csak annyit gondoltam, hogy gyerünk, legyünk túl rajta. Azután már gyorsan peregtek az események. Hallottam, amint az a srác, aki megnézte az igazolványomat, fölkiáltott a töltésre, hogy: "Ne lőj, földi!" Ekkor suhant át rajtam, hogy talán a katonák között van valaki még battonyai
mellettem Rásó Laci barátom kétségbeesetten hátrakiáltott: "Legalább értesítsétek az apámat!" És ekkor
szörnyű géppisztolyropogás kezdődött. Még láttam, amint Laci a véres hasát fogja, de ekkor már engem is eltaláltak, és elsötétült minden.
– Mit érzett, amikor ráeszmélt, hogy életben maradt?
– A katonák elmentek, és jöttek a nyomukban az egészségügyisek. Ők állapították meg a halál beálltát. Engem is megfordított valaki, én pedig kinyitottam a szemem, mire ő úgy megijedt, hogy hátrahőkölt. Mondom neki: "Én még élek
" Felvittek a töltés tetejére, és ott tudtam meg, hogy rajtam kívül mindenki meghalt. Ez a keserűség olyan mértékű volt, hogy elnyomta bennem még annak az örömét is, hogy én életben maradtam.
– Súlyosan megsérült?
– Nem. Nem is értem
Engem ott szitává kellett volna lőniük. Három golyót kaptam, egyik sem ért sem szervet, sem csontot. Még ami a bokámon ment át, az is megtalálta azt a kis rést, ahol nincs csont. Sokat köszönhetek az akkori Pesterzsébeti Múzeum igazgatójának. Ő is ott volt a töltésnél. Tudta, hogy túléltem a sortüzet, az ipari tanuló egyenruhámból tisztában volt a korommal. Azt is tudta, hogy ha a katonai kórházba visznek, akkor abból nekem még bajom származhat, jobb ha nincs is dokumentálva, hogy én abban a sortűzben egyáltalán megsérültem. Nagyon gyorsan elintézte, hogy az erzsébeti SZTK-ba vigyenek, és ott lássanak el, majd amilyen gyorsan csak lehet, az iparitanuló-otthonba szállítsanak. Ez a megoldás a továbbiakban rengeteget segített rajtam, ennek köszönhettem, hogy később nem zártak börtönbe mint ellenforradalmárt. Persze így sem úsztam meg zaklatások nélkül
, de erre még visszatérek.
Előbb azt szeretném elmesélni, ami lelkileg a legjobban megrázott, ami még ma is sajog, ha rágondolok. Édesanyámhoz Battonyára sajnos hamar eljutott az a hír, hogy meghaltam. Majd – igaz – eljutott egy olyan hír is, hogy csak megsebesültem, de ez mégis hosszú napokig szörnyű bizonytalanságban, félelemben tartotta őt. Valamennyire fel kellett épülnöm, hogy hazavihessenek, de én már alig vártam. Mikor megérkeztem, édesanyám ott állt kis házunk kapujában
Az az utolsó öt méter, az volt a legnehezebb
– Említette, hogy később érték zaklatások is a történtek miatt.
– Az iskola elvégzése után Pesten maradtam, és Csepelen dolgoztam. 1960-ban, mikor egy alkalommal hazamentem Battonyára, este megállított az utcán – mint utóbb kiderült – az a fiatalember, aki ott volt a kivégzést végrehajtó sorkatonák között. Az illető ekkorra már a faluban komoly párttisztséget töltött be, és akkor is a helyi párttitkárral és a helyi rendőrparancsnokkal volt. Megkérdezte tőlem, hogy mi van a lövésekkel? Éreztem, hogy bűzlik a dolog, így nem feleltem neki semmit. Ez a találkozás rövidesen egy igen hosszadalmas és megalázó tortúrává fajult, ami házkutatással kezdődött, fenyegetésekkel folytatódott, majd egyszer csak a békéscsabai rendőrségi fogdában találtam magam. Nyolc nap alatt hatszor jártam meg rendőri kísérettel a Békéscsaba–Budapest vonalat vasúton, ugyanabban a ruhában, fésületlenül, mosdatlanul. Nem vallottam be semmit, és az erzsébeti múzeumigazgatónak köszönhetően nem volt rólam kompromittáló dokumentum sem. Elengedtek, de megbélyegeztek. A lányt, akit szerettem, ezért nem adták hozzám: az apja párttitkár volt
A munkahelyemen ezután mindig éreztem a fenntartást velem szemben. Számtalanszor hallottam: "Vigyázz, ötvenhatos!" Többet kellett dolgoznom, nehezebben jutottam előre a ranglétrán. Súlyos és nehezen kezelhető előítéletet szült akkoriban ötvenhat, de ahogy teltek az évek, úgy kopott ez is. Tíz-tizenöt év múlva már egészen jóban voltam a feletteseimmel, feloldódtak a dolgok, enyhült a félelem. De belül, az emlékek nehezebben kopnak.
– Fel lehetett-e mindezt dolgozni egy olyan rendszerben, amelyben 1956 tabunak számított?
– Nehezen. A legrosszabb szerintem az, hogy akiknek ötvenhathoz valamiféle közük volt, azokat vagy atrocitás érte, vagy az azt követő harmincöt évben mély hallgatásra voltak ítélve. A rendszerváltás hozott annyi változást, hogy most már beszélhetünk
Nem tudom, hogy a történelem vagy a múlt valóban jó tanítómester-e, ahogy azt némelyek állítják, én csak azt tudom, hogy az, aki akkor "földi" létemre rám lőtt, az később beárult mint sötétben bujkáló ellenforradalmárt, majd a rendszerváltás után szemtől szembe, szemrebbenés nélkül még azt is letagadta, hogy valaha láttuk egymást. Rendszerek jönnek-mennek, a világ változik, de mintha az emberek nem változnának
Persze, talán vannak jó példák is. Remélem.
1999. 10. 22. (III/42)
