Margit-híd, budai feljáró. Mindkét lábán amputált ember. Egy-egy piros alatt
talán két autóhoz tud elvánszorogni, esetleg háromhoz. Egy bordó Seatból menet
közben néhány érmét dobnak felé. A lámpa ismét pirosra vált, emberünk megint
elindul a kocsisor mentén. Lábai térdben végződnek. Nem szólítja meg a sofőröket,
csak elmegy az autók mellett. Feje körülbelül az autókban ülők fejmagasságával
van egy szintben. Arasznyi botra támaszkodik. Amputált lábvégeit fekete m?bőr
párnácskák fedik, cipő helyett puhítandó a betont. Leginkább maga elé néz, nehogy
elvágódjon. Arckifejezése akkor sem változik, ha kap valamit.
»Tud magyarul?« – kérdezem, amikor kijön a járdára pihenni. »Jugoszláv« –
emeli rám szomorú szemét. »Odákle szte dolázite? (Honnan érkezett?)« –
próbálkozom szerbül. Értetlenül rázza a fejét.
Mi tartja életben ezt az embert? Mi ad neki erőt a felkeléshez? Ahhoz, hogy
kivánszorogjon az utcára, hogy egész nap nyelje a benzingőzt. Hadirokkant? Bérkoldus?
Szürkületkor világosodni kezd a kép: nagy, sötét üveg? autó parkol le a járda
mellett. Két izmos fiatalember száll ki, a hátsó ülésre emelik a koldust. Az autó
elindul. Metálfényezés?