Radu Vasile miniszterelnökségét mostanság saját hívein kívül mindenki kudarcnak
minősíti Romániában, és ez javarészt valóban így is van. Akadtak ugyan e majd két
évben pozitív elemek, sikerült néhány nagyon fontos törvényt hatalmas nehézségek
árán "átküzdenie" a kormánynak, sikerült úrrá lennie a bányászjáráson és
a vasutassztrájkon, elviselhető keretek közé szorította az inflációt. De ennek a
kabinetnek sem sikerült megoldani azt, ami egyébként szinte valamennyi, a szocializmusból
megszabadult kelet-európai ország keserves dilemmája volt vagy dilemmája ma is: hogyan
lehet átalakítani az örökölt gazdasági struktúrát modern kapitalizmussá, és
ezzel egyidőben megvédeni mindennek hatásaitól a lakosságot.
Vasile ebben, mint minden más kérdésben, tipikus román politikusi mentalitást
mutatott, amely az első időben úgy tűnt, nem is annyira lehetetlen módszer. A kormányfő
lavírozott, egyezkedett, mindenkinek azt próbálta mondani vagy ígérni, amit hallani
akart, a jellegzetes balkáni szövevények rejtekében alakítgatta helyzetről helyzetre
a megoldásokat. Végül is valóban sikerült megúsznia a hatalomnak és az országnak
mind az összeomlást, mind az igazi szociális robbanást. Csak épp a lavírozás közepette
nyoma veszett a lavírozás értelmének, valójában nem történt semmi, a reform
megrekedt, az embereknek nemigen maradt perspektívájuk, és úgy látszik, annyira nagy
lett a baj, hogy Románia számára már tarthatatlan a helyzet fatalista elfogadása.
Persze abba a politikai erők is jócskán besegítettek, hogy ennyire meglóduljanak a
dolgok. Az ellenzék fő ereje, az Iliescu-féle Társadalmi Demokrácia Pártja elképesztő
gyorsasággal növelte erejét és népszerűségét, persze a helyzet romlásának arányában.
A párt vezetői valószínűleg úgy gondolták, nem érdemes esélyt adni a hatalomnak
arra, hogy a jövő ősszel esedékes választásokig bármit javítson az ország helyzetén,
illetve saját pozícióján. Iliescuék célja tehát az, hogy kikényszerítsék az előrehozott
választásokat. Ügyesen felhasználták az újra és újra fellobbanó munkástüntetéseket,
miközben keményen számon kérték a kormányon az integráció érdekében tett lépéseket
is, márpedig Iliescuék nagyon pontosan tudják, hogy minden egyes intézkedés, amelyet
a román kormány az unió és a valutaalap feltételeinek megfelelően tesz meg, újabb
és újabb kockázati tényező a kormány és a változatlanul erős nagyipari munkásság
harcában. Vasile kabinetjét mindenesetre sikerült belekergetni a zsákutcába, igaz
ezzel megszületett az elmúlt három évben oly ritka koalíciós egyetértés is abban,
hogy jobb, ha távozik a kormányfő. Az is érzékelhető volt, hogy a miniszterelnök távozását
leginkább az államfő sürgeti: nos Constantinescunak valóban fontos, hogy valamiképp
az utolsó hónapokban helyre billenjen az egyensúly, merthogy az államelnök a felmérések
szerint eddig nagyobbat bukott népszerűségben, támogatottságban, mint maguk a koalíciós
pártok.
Vasile sejthette, mi készül ellene, hiszen nagyon is jól ismeri az effajta bukaresti
harcmodort: ő is egy ilyen csata révén lett miniszterelnök, hiszen maga Vasile volt a
fővezére annak a kemény hadjáratnak, amelynek révén elődjét, Victor Ciorbeát
sikerült eltüntetni a kormány éléről. Gyanítom, ha ezt a mostani puccsot is maga
Vasile szervezte és irányította volna, jobban sikerült volna. Így viszont, hogy az
indító jelet a Cotroceni Palota, tehát az államfő hivatala adta meg, hamar kiderült,
hogy az akció hevenyészett, átgondolatlan, tele van improvizációval. Nemigen hallani
például olyan puccskísérletről a világban, amelynek kirobbantása előtt a puccsisták
nem döntötték el, ki legyen a leváltandó személy utódja. Aztán az sem vallott épp
nagy előrelátásra, ahogy magát a célszemélyt kezelték. Pontosan lehetett tudni,
hogy Radu Vasile nem az az ember, aki az első államfői nógatásra önszántából kisétál
a kormánypalotából. Ebből a szempontból egyébként kifejezetten szerencsés volt,
hogy néhány nap elkeseredett harc után, az egyébként költői munkásságáról is
ismert Vasile, megundorodott a Dimbovita-parti mocsoktól, és bedobta a törülközőt. Más
kérdés, hogy ezek után is képes volt fenntartani a bizonytalanságot, hiszen feladta
ugyan további miniszterelnöki ambícióit, de nem mondott le, és ezzel sikerült
prolongálnia az államfő akciójának alkotmányjogi támadhatóságát.
Az pedig szinte vicces volt, ahogy az az ellenzék, amely a kormányfő egyetlen fontos döntését
sem volt képes elfogadni vagy támogatni, most milyen egységesen állt ki szegény "kiakolbólintott"
miniszterelnök mellett, persze nyilván saját jól felfogott érdekei mentén. A menesztés
közjogi gyengeségei arra mindenképp elég ürügyet szolgáltattak Iliescuéknak, hogy
a maguk részéről is hozzájáruljanak a válság elhúzódásához. Erre szolgál
ugyanis a volt államfő által meghirdetett parlamenti bojkott – a törvényesség és
az alkotmányosság jegyében.
Amikor e sorokat írom, még nem tudni, simán átmegy-e majd a parlamenti szavazáson a
koalíciós egyetértés jegyében született új miniszterelnök-jelölt – és persze még
az sem biztos, hogy olyan tökéletes ez a koalíciós konszenzus. A jelölt személye
mindenesetre érzékelteti, hogy a kormányon lévők valóban megoldást szeretnének
nemcsak a válságra, hanem a folyamatok újraindítására is. Mugur Isarescu a román
politikai élet különleges figurája rekordot döntött: több mint kilenc évig tudott
kulcspozícióban maradni a Román Nemzeti Bank elnökeként. Vitathatatlan a szakértelme,
jók a nyugati kapcsolatai, kellemes tárgyalópartner. Valóságos politikai elkötelezettsége
vagy nincs, vagy ügyesen elrejti. Az, hogy végig kiszolgálta Iliescuékat, majd a
1996-ban hatalomra került reformer csapatot is, bizonyítja alkalmazkodó képességét.
Amikor azt kívánták tőle, hogy mesterségesen fékezze a lej romlását, megtette.
Amikor az volt az utasítás, hogy engedje szabadjára az árfolyamot, akkor ezt is
megtette, de mindkét esetben sikerült megóvnia az állami pénzintézet létfontosságú
tartalékait. Minden gazdasági vonalat ért és ismer, minden irányzatnak és minden
politikusnak képes gazdaságpolitikát prezentálni. Miniszterelnökként nyilván a kényszerpályához
kell alkalmazkodnia, feltehetően a politikusok többségénél inkább tisztában van
azzal, hogy ha a reform nem indul be újra, és nem jön ennek fejében Nyugatról segítség,
akkor elkerülhetetlen a csőd, amit pedig ő kilenc éven át olyan ügyesen elkerült.
Ő az, aki a gazdasági struktúrák között is tud lavírozni, nemcsak a politikai
csoportok zűrzavarában. Arra biztosan alkalmas, hogy Románia vihartépte hajóját épségben
átvigye az egymásnak gyökeresen ellentmondó követelmények örvényei között –
legalább a választásokig.
A történtek azonban az alapvető válságokokon egy csöppet sem változtatnak, sőt. A
kormányváltás zajossága, zavarossága, ügyetlensége nyilván nem teszi a korábbiaknál
vonzóbbá Romániát a nyugati tőke számára. A nyugati gazdasági vezetők és a
nyugati politikusok a támogatás fontos feltételének tartják a kiszámíthatóságot
is: nos ez ügyben Románia megint csak elégtelenre vizsgázott, tekintve, hogy egy pénteki
napon még azért kapott uniós dicséretet, mert stabil a belpolitikája, vasárnap pedig
már az ország első közjogi méltósága rendíti meg ezt a stabilitást. Ha az ünnepekig
meg is nyugszanak a kedélyek, ha sikerül is megszavaztatni az új kabinetet, ha vissza
is tér a törvénykezés és az élet a normális kerékvágásba, Románia számára ez
a furcsa kormányváltás akkor is komoly megrázkódtatást jelentett, hosszú távra
pedig ismét azt igazolta, hogy ebben az olyannyira Európa felé törekvő országban továbbra
sincsenek európai megoldások a legfontosabb problémákra.
1999. 12. 18. (III/50)
