hetilap

15 napon át tárgyalt egymással Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat palesztin vezető Bill Clinton amerikai elnök védőszárnyai alatt az Egyesült Államokban. Az eredmény: egy alig 20 soros nyilatkozat arról, miszerint a "két fél egyetért abban, hogy a tárgyalások célja a… konfliktus befejezése", és ehhez hasonló általánosságok. Teljes kudarc volna tehát a Camp David-i maraton végeredménye? A találkozót értékelő amerikai, izraeli és arab kommentárok többsége szerint nem. Sőt: Arafat – aki egy centit sem engedett Jeruzsálemre vonatkozó igényeiből, melyet nemcsak a jövendő palesztin fővárosnak, de az iszlám világörökség sarkkövének is tekint – győztesnek kijáró diadalmenetben térhetett haza Gázába. Baraknak sem kellett szégyenkeznie: mivel Arafat hajthatatlansága miatt a tárgyalások megfeneklettek, gyorsan kijelentette, hogy azok az engedmények, amelyek miatt odahaza a maradék kormánya is szétesni látszott, "semmissé váltak", miközben Izrael bebizonyította békeszándékát. Clinton pedig azzal vigasztalhatja magát, hogy neki legalább sikerült rábírni az izraelieket és a palesztinokat arra, hogy korábban tabutémáknak számító kérdésekről tárgyaljanak egymással. A "semmi is jobb, mint egy rossz egyezmény" vélekedés kiváltotta megkönnyebbülés, meglehet, rövid élet? lesz. Nem következett be ugyan, amitől sokan tartottak, hogy a kudarc nyomán azonnal fegyveres incidensek kezdődnek a palesztinok és az izraeliek között, de a terrorizmus kiújulása és az erőszakos konfliktus lehetősége Saul Mofaz tábornok, izraeli vezérkari főnök szerint továbbra is fennáll, és "csupán a Palesztin Hatóság magatartásán múlik, hogy bekövetkezik-e a konfrontáció".