Konrád György: "nem a szenvedés az eszmény, hanem a beteljesülés" Fotó: Vörös Szilárd
– Nem gondolja, hogy a politika túlzottan bejön a magánszféránkba, gondolatainkba, a nappalinkba, a hálószobánkba, a pénztárcánkba? Tehát oda, ahol semmi keresnivalója sincs?
– Magyarországon sosem lehetett egészen függetlenül élni attól, hogy kik kormányoznak, és mit lehet róluk észlelni, ha az ember kinyitja a rádiót vagy a televíziót. Ennélfogva az az előkelő elszigeteltség, ami megadatik a nyugati embereknek, hogy hozzájuk a politika nem ér el, az nekünk nem adatott meg. John Updike kitűnő amerikai író mondta azt egy Pen világkongresszuson, hogy számára az állam tulajdonképpen csak a postaládát jelenti. Ugyanis Amerikában egyedül a posta van állami tulajdonban. Tény, hogy nálunk annyira elárasztják a politikai hullámok az emberek agyát, hogy nem tudnak nem gondolni rá. De hát csuda tudja, hogy ez rossz-e.
– Úgy érti, hogy ez teljesítményekre, feladatokra, tettekre sarkallja az embert?
– Úgy értem, hogy a reagáló ember érdekesebb, mint a tompa.
– Ezzel azt is mondja, hogy ha egy nyugodt társadalomban, például Amerikában élt volna viszonylag gond nélkül, esetleg nem születtek volna meg a könyvei?
– Ez elképzelhető. 1978-ban egy ösztöndíjjal ki tudtam menni Nyugatra, és meglátogattam Szelényi Iván barátomat, aki már kivándorolt, és Ausztráliában, Adelaide városban volt egyetemi tanár. Sétáltunk a mutatós, tetszetős, tágas kertekkel övezett villák sora mellett, és mondta Iván, gyere ide, tanítsál te is itt az egyetemen, gond nélkül fogsz élni, és annyi időd lesz, hogy három regényt is megírhatsz egy évben. Próbáld ki. Elképzeltem, hogy ha ebben a villában üldögélnék, mi az ördögnek ülnék én le valami regényt írni távoli ügyekről, talán inkább azon gondolkoznék, hogy kit hívjak meg vacsorára, vagy kihez menjek el vacsorára. Valószínűleg egy idő után megunnám és otthagynám.
– Tulajdonképpen miért nem emigrált?
– Mert nem szeretek befogadott lenni. Nem szeretek buzgóbb lenni, mint amennyire magamtól lennék, csak azért, hogy elfogadjanak.
– Hogyan látja az elmúlt két-három évet? Annak okán kérdem, hogy három évvel ezelőtt mintha komoly reményeket fűzött volna a mostani koalícióhoz.
– Tudja, énnekem annyi furcsa generáció jött már az életembe, kellemetlenek, undokok, ilyen is, olyan is
A fiatalokat nem vártam különös illúziókkal, mert voltam magam is fiatal, és nem tartottam elragadónak a saját generációmat. Úgyhogy nem hiszem, hogy az embereket bármelyik életkoruk kitüntetetten jóvá vagy rosszá tenné. Miért lennének a fiatalok jobbak, mint az idősebbek, vagy fordítva? A személyek különböznek. De valóban volt egy naivitásom évekkel ezelőtt a Fidesz-generációval kapcsolatban, mert úgy képzeltem, hogy inkább belülről mondják azt, amit kezdetben mondtak. Én nagyon fontosnak tartom azt az ódivatú szokást, hogy az ember lehetőleg maradjon meg annál, amit gondolt, hogyha utólag nem tartja azt butaságnak, és ha utólag nem revideálja azt nyilvánosan – már amennyiben nyilvános személy. De azt, hogy az ember a helyzetéhez alkalmazza a mindenkori gondolatait, és hogy ahhoz, amit mond, azután felzárkózzon a gondolataival, ezt olyasminek tekintem, mint amikor az előző rezsimben a kommunista helyezkedőknek mindig az adott pártvonallal egybevágó nézeteit hallottam. Ilyenkor úgy éreztem, hogy ezek nem is igazi emberek. Ezeknek nincsen saját konzisztenciájuk, valami más anyagból vannak gyúrva, ahogy Sztálin mondta: "Különös emberek vagyunk mi, kommunisták." Hát mit mondjak, valóban különös emberek. Azt vehetjük észre, hogy a történelemben nagyon sok ilyen hullám volt, amikor ezek a különös emberek egyféleképpen beszéltek, írtak, gondolkoztak. Életem során sokszor tapasztaltam, hogy az ember azt hiszi, hogy ő maga gondolja azt, amit gondol, pedig csak úgy "gondolódik", mert benne van ez a hullám a levegőben, és egyszerre mindenkinek az jut az eszébe. Még álmokkal is szokott ez így lenni, hogy egyszerre ugyanazt álmodják, különösen száműzetésben emigránsokkal. Biztosan olvasta, az Elveszett illúziókat, és emlékszik a fiatal kalandor Rastignacra, aki följön vidékről Párizsba, és azt gondolja, hogy most meghódítja ezt a nagyvárost, mert ilyen nagyétű. Azt mondhatnám, hogy ez a Fidesz-generáció csupa ilyen Rastignac. Jellegzetesek ezek a vidéki fiúk, akik minden bizonnyal átéltek valami kisebbségi érzést, amikor ott a kollégiumban laktak, és a pesti fiúk talán nagykép?bbek, műveltebbek voltak.
– Úgy tudom, Ön is vidéki fiúként került föl Pestre.
– Igen, vidéki fiú voltam. Amikor 15 éves koromban feljöttem, emlékszem, egyszer a barátaimnál ültem, és valami nagy marhaságot mondhattam, és az egyik olyan jóindulatúan mondta: "Konrád, te milyen műveletlen vagy."
– Ez a mondat így megmaradt magában?
– Nagyon. Igyekeztem is utána, az az igazság. Valószín? ők is igyekeztek. Kitűnő nevelést kaphattak, hiszen Soros jóvoltából ők fizethették a legjobb budapesti tanárokat a Ménesi úti Bibó Kollégiumban. Az első generáció volt, amelyet a 80-as évek végén egy kicsit irigyelhettem is emiatt, mert az egyetemi éveimre visszagondolva ezt nem mondhattam el a saját generációmról.
– Rögtön be is pottyantak a pixisbe, nevezetesen a parlamentbe, méghozzá sokuk számára első munkahelyként.
– Ebből adódóan aztán nincs is semmilyen élettapasztalat a fejükben, tehát azoknak az embereknek az ismerete, akiket állítólag képviselnek. Az az ismeret hiányzik, hogy hasonló cipőben járok, mint a többi három-, négy-, ötmillió polgár. Csak a képviselésnek a technikája van meg. Ez a technika tulajdonképpen a tartalom helyére ült, a személy tartalma helyére. Az, hogy egy elképzelést hogyan lehet eladni, méghozzá célirányosan – úgy, hogy átváltható legyen kormányzati hatalomra –, az erről való tudás erőteljesebb, mint az a tudás, az a bölcsesség, az az empátia, amit az ember az élettapasztalatokban megszerez. Nem biztos, hogy szeretném az álmaikat, nem biztos, hogy akkor, amikor egyedül vannak, és valahol várakozniuk kell – persze nem tudom, miért kéne nekik bárhol is várakozni, de tegyük fel, mégis rákényszerülnek –, nem biztos, hogy szeretném átereszteni magamon azokat a gondolatokat, vágyakat, amik akkor átfutnak a fejükön. Nem irigylem őket.
– Nem lehetséges az, hogy a képmutatás, a sok hazug és agresszív mondat a parlamentben, a televízióban, egyáltalán a nyilvánosság előtt egy idő után elbutítja, elhomályosítja, elvakítja az amúgy értelmes agyú embereket?
– Valószínű, egy kicsit már el is vakultak. Az elvakulás egy örök lehetőség. Az ember soha nem olyan mértékben független a cselekedeteitől és a mondataitól, hogy belül a teljes tisztánlátás, kívül pedig a színészkedés. A színészkedő, a hazug, a képmutató egy idő után elhiszi, amit mond, mert nem szeretné magát cinikusnak vagy hazugnak hinni. Ilyen módon mindig meg tudják győzni magukat, hogy igazuk van, sőt volt is. Persze nem feltétlenül következik ebből az elhülyülés is. Mert ha irodalmi példára gondolunk, III. Richárd nem hülye. Ha az ember nem különösebb kedvességgel gondol is embertársaira, attól még tud esetleg nagyon is éleslátóan beléjük nézni.
– Ezek szerint csalódásként élte meg ezt a három évet?
– Nézze, nekem egyáltalán nem tetszik a kormányzásnak az a módja, amit ez a társaság csinál, mert már kezdettől azt gondoltam, hogy ugyanabban fognak szenvedni, amiben az MDF szenvedett a maga periódusában. Tudniillik, hogy jobbszélre kötött koalíciót. Így mindkét, magát közép-jobbként meghatározni kívánó erő a jobbszélre kellett, hogy szövetkezzen, és mivel nagyon bizonytalan az ő többségük, így még inkább a jobbszél támogatására szorul. Ez pedig e kétpólusú rendszerben egy logikus hisztériává változik át.
– Milyen hisztériára gondol?
– Arra, hogy csúszik jobb felé, mert onnan húzzák, mert valamilyen demagógia, ami az országban a hatalmas szegénység és a sok elkeseredés miatt szükségképpen keletkezik, mindig a szélek fele visz.
– Hogyan, miért alakult ki az "ellenzék egyenlő ellenség" hangulatú szituációs képlet?
– Ha a mostani kormánykoalíció a másik párt felől, az úgynevezett baloldali felől határozza meg önmagát, és az szerinte még mindig kommunista, akkor ő viszont antikommunistának tünteti fel magát. Így beáll – be kell, hogy álljon – az eszkalációs lélektan. Az eszkaláció a háború alaptörvénye, ami azt jelenti, hogy ellencsapásra még nagyobb ellencsapással kell válaszolni, hogy az ütések keménysége növekedjék. Viszont ha a másik fél nemcsak ellenfél, hanem ellenség is, akkor azt gyűlölni kell. Az ellenzék egy egészséges társadalomban lehet rivális, lehet partner, sőt lehet kolléga vagy üzletfél, csak ellenség nem lehet. Ha az ember a józan eszét használja, akkor azt látja, hogy az összes valóságos kérdés, ami felmerül egy településen az önkormányzatban, azok mind olyan kérdések, hogy lehet így is nézni meg úgy is. S ha alaposan körüljárják, megvitatják, latolgatják, akkor el tudnak jutni egy értelmes konszenzushoz. Ehhez csak akkor nem lehet eljutni, ha az egyik fél minden áron azt akarja bebizonyítani, hogy a másik felet le kell győzni, meg kell semmisíteni, a másik félnek nincs igaza vagy hogy hülye. Tehát ha el sem akar jutni ahhoz a bizonyos konszenzushoz. A valóság ennél konszenzuálisabb, a társadalom konszenzuálisabb. Biztosan látható, hogy ezt a kétpólusú politikát nem a lakosság, nem az emberek akarják, ez csak a politikusok cinikus kis játszmája. Ehhez Magyarországon hozzájárul még valami: a hisztéria, ami a szorongásból és a bizonytalanságból fakad. Hogyha ő nem lesz miniszter, akkor ő egy senki, akkor megsemmisül, vagy ha fel kell állni a bársonyszékből, abba ő belehal.
– Mit gondol, mi teszi olyan kényelmessé a nyugati politikusok létét?
– Most gyakran látjuk a tévében James Bakert és Warren Christophert, ők visszamentek a nagy ügyvédi irodájukba, és sokkal többet keresnek, mintha kormánytisztségben lennének. Mint tiszteletre méltó polgárok szálltak be és szállnak ki. Nálunk azt hiszem, egy beteges dolog, hogy ha egyszer belecsöppen valaki a politikába, akkor élete egészében politikusként kell működnie. Ezt hóbortosságnak tekintem. Egy ép lelk? ember sok mindent ki kell, hogy próbáljon, és az életet több felől meg kell, hogy tapasztalja.
– Azt mondja, jobb, ha egy politikus nem parvenü, nem felkapaszkodott?
– Jobb, ha nem parvenü, jobb, ha bejárt egy tisztességes utat. Nézze meg Franciaországot, ott gyakori az, hogy polgármesterekből lesznek vezető kormányszemélyek. Maga Chirac is polgármester volt hosszú évtizedeken át, Mitterrand is. A nagy politikusok közül mindegyik egy kisebb-nagyobb városnak a polgármestere volt. Úgy tanulta meg az emberekkel, ügyekkel való bánásnak a tudományát. Csupa egyensúlyozási művelet egy értelmes polgármesternek az élete. Azt hiszem, hogy jó, ha az emberek a közügyek és a magánügyek között egy ritmikus oda-vissza mozgást élhetnek meg. Jó, ha nem mindig a köz emberei, jó, ha néha mást is csinálnak, és az is jó, ha időnként külföldre mennek, és ott próbálnak meg élni, egy számukra nehezebb közegben, merthogy ők ott sokkal kisebbek, mint itthon voltak. Ott valamilyen valóságos tudással kell meglenniük. Tehát jó, ha kipróbált emberek kerülnek vezető pozícióba. De ha a politikus magát gladiátornak véli, mint nálunk, akkor nem áll elő a közönségben az a fajta megelégedettség, ami például Göncz Árpád köztársasági elnök személyével kapcsolatban megvolt, különösen az első években. Tehát hogy: "Ő jól mondta. Na, ő engem képvisel. Jól van, Árpi bácsi." Néha egy mosoly is elég volt hozzá, vagy egy kézfogás. Kezdetektől a végéig meg tudta őrizni természetes emberségét, humorát, és egy jelentős férfiélet tapasztalata volt már mögötte. Szeretném azt hinni – és nemcsak azért, mert már korosabb vagyok –, hogy nem baj, ha az emberek, akikre a köz ügyei bízatnak, érettebb emberek. Még az se nagy baj, ha mondjuk 50-55-60 körüliek, hogy tapasztaljanak az életről mindenfélét.
– Mit tanítana meg leginkább a mostani harmincas generációnak, akik kormánytisztséget vagy közügyeket vállalnak?
– Azt, hogy az ember önmagában párbeszédet folytat, hogy az emberben ilyen-olyan párbeszédek zajlanak. Hogy a tudatunk egy dialogikus tudat, olyan, mint egy regény. Ahogy az ember érettebbé válik, ezek a belső párbeszédek egyre inkább zajlanak benne. Reggel mást gondol, mint este, mert aludt rá egyet, és ez így van jól. Megérnek a dolgok, körüljáródnak. Ezek a dialógusok lezajlanak minden irányban, és akkor leszűrődik egy érettebb döntés. Egyszer beszéltem egy idősebb polgármesterrel egy holland városban, és megkérdeztem, milyen gyakran szoktak szavazni a testületben? Azt mondja: "Nagyon ritkán." Kérdezem: "Miért?" Azt mondja, beszélgetünk a dolgokról, aztán nagyjából kialakul a konszenzus. Mert nem legyőzni akarják a másikat, hanem valami értelmes döntéshez akarnak eljutni. Azt se ártana, ha megtanulnák, hogy az akaratuk feltétlen érvényesítésénél van több és jobb. Bizony, csalódott vagyok ezzel a kormánnyal kapcsolatban, mert csupa fiatal magyar Rastignacból és magyar gladiátorból áll, akik nem tudták megtanulni azt, hogyan lehet az uralmat intelligenciával és humorral összekötni.
– Demonstratív módon Demszky Gábor mellé állt az elmúlt időben. Valami újnak a kezdetét érzi? Felmehet a támogatottság, esetleg ki tudja hozni Demszky az SZDSZ-t a tetszhalott állapotból? Úgy gondolja, hogy partnere, ellenfele lehet Orbánnak, tehát képesnek tartja valami nagy dobásra?
– Ezt mind gondolom, amit maga mond, kérdez, és azt is gondolom, hogy ez egy vagány vállalkozás. A vagány vállalkozásoknak sosincs előre beígérve a sikere, de az eshetőség benne van. Benne van a bukás is, a siker is. Azt is jónak tartom, hogy nem másokkal, hanem önmagunkkal határozzuk meg magunkat. Ez nem kényszeríti Demszkyt úgynevezett politikus beszédekre, mondhatja nyíltan, amit gondol, bárki-
ről vagy bármiről. Vállalhatja, hogy azt csinálja ezután is, amit már eddig is csinált, csak országos léptékben. Egy kétmilliós fővárost elvezetni, úgy, hogy mindig újraválasztották, az már valamilyen jel, valamilyen tapasztalat. Tudott bánni ügyekkel, tudott bánni egy apparátussal, tudta kezelni az embereket. A szabaddemokraták, noha mind másként volt politikus, de mindannyian többé-kevésbé magukat adták. Nem tudok róla, hogy bármelyik szabaddemokrata pozőr lett volna, magát felfújta volna, vagy hogy patetikusabban beszélt volna, mint ahogy a helyzet kívánta. Amikor Kis János bölcsen visszalépett 1991-ben, akkor azt mondta nekem: "Gondoljuk meg, hogy tulajdonképpen közülünk egy igazi, vérbeli politikus van, Demszky."
– Annak idején Ön az SZDSZ-ben Szabó Istvánnal, Jancsó Miklóssal, Makk Károllyal együtt "protokoll sereghajtó" volt. Most vállalna valamilyen szerepet, ha felkérnék?
– Nem, most már nem. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy semmilyen funkciót se vállaljak. Eljött az ideje, hogy az legyek, ami valójában vagyok: baráti megfigyelő, és hogy elválasztódjon az értelmiségi szerep a politikus szerepétől. A politikus olyasmit mond, ami az egész pártját kötelezi, többes szám első személyben beszél, én pedig egyes szám első személyben beszélek. Nem kívánom azt se, hogy azért, amit én mondok, a szabaddemokraták feleljenek.
– Beszéljünk mi is a továbbiakban egyes szám első személyben. Nem tudom, szépnek tartja-e az életet, ha igen mitől, szóval, mitől jó dolog élni?
– Az ember kinyitja a szemét reggel, mennyi gyönyör? mindent lát, el se tudná mondani, és akármilyen nyomorult élete volt tegnap – ha az volt –, azért mindenféle történt. Evett, így megszabadult az éhségtől, aztán ürítkezett, akkor meg megkönnyebbült, ha sikerült valahol megmosakodnia, az is egy jó érzés volt. Az emberek félnek a haláltól, tehát szeretik az életet. Ez így van rendjén. A létezés alapfokon, minden plusz nélkül is jó dolog. Ehhez képest minden plusz, nagyszer?; minél több, annál nagyszer?bb. Ha valaki saját maga és környezete szerint jóravaló életet tud élni, az még jobb. Ha valaki csodákat művel, az még annál is jobb. De ha csak egyszerűen rendes ember valaki, az is nagyszerű, mert nem olyan könny? annak lenni.
– Szabadság nélkül tudna élni?
– Éltem.
– De belső szabadsága akkor is volt, nem?
– Igen, belső az volt. Azt gondoltam, hogy mindig az számít, hogy ott, ahol vagyok, és amikor vagyok, éppen mi van. Lehetséges, hogy ez valamilyen naivitás, de az is lehetséges, hogy ez az irgalom állapota. Mert ha éppen van egy asztal, papír, íróeszköz, és nem fáj a testnek semmi, és aludtam is egy keveset, akkor tudok írni. Vas István tanácsát fogadom el, hogy az ihlet titka nyolc óra alvás és egy jó reggeli, így délelőtt csak eszébe jut valami az embernek. (nyolc óra alvás azonban nem szokott lenni.) Azt hiszem, az egyszer? ténykedés, az jól esik, ezért az egészséges emberek mindenfajta ténykedésben örömüket lelik, és fontosnak tartják azokat. A kislányom, amikor játszik a legójával, babáival, az ugyanolyan fontos, mint az, amit én csinálok az íróasztalomnál.
– A boldogság és az alkotás között van egyenlőségjel? Mi az értelme az emberi életnek?
– Gondolja meg, Isten ezt a világot, ezt a sok minden szépet létrehozta, és mindennap – látva, amit teremtett – azt mondta, ez jó. Volt egyszer egy vízvezeték-szerelő ismerősöm, aki fürdőszobákat és vécéket szerelt be. Elmondta nekem, hogy köztük az volt a szokás, hogy azt a vécét, amit megcsinált, elsőnek ő használta. Ha minden lefolyt, jól működött, akkor azt mondta, hogy ez jó. Hogy végül is az emberi életnek mi az értelme? A folytonosság, a láncolat, a továbbadás, az élet továbbadása. Az apa a gyerekének, tanár a tanítványnak és így tovább. Mindannyian továbbadók vagyunk. Ön megismer valakit, tapasztal valamit, megírja és továbbadja az újságolvasóknak. Átjáróházak vagyunk. Átjárnak rajtunk a szellemek.
– Boldog emberként él?
– Inkább mondanám azt, hogy igen, mint azt, hogy nem.
– Ez folyamatos is tud lenni? Mennyire határozzák meg a külső helyzetek és körülmények a belső boldogságát, esetleg békéjét?
– Nézze, a 70-80-as években én úgynevezett "nem személy" voltam, angolul "unperson". Nem volt szabad a nevemet kiejteni. Sokan elkerülték azt a társaságot, ahol én voltam. Jó barátaim is, akiknek fontosabb állásuk volt.
– Jó barátai is?
– De még mennyire! Volt egy nagyon kedves, tehetséges filmrendező barátom, megölel, hogy vagy Gyuri? – kérdezi. Mondom, megadom a telefonszámomat, hívj fel! Azt mondja, megőrültem én?! Találkoztam ezzel-azzal, kérdezték, hogy vagy, mondtam, köszönöm jól, de volt, amikor azt is mondtam, köszönöm kitűnően, és tényleg kitűnően voltam, mert esetleg aznap jól dolgoztam, és sütött a nap.
– Akkor is, ha állandóan figyelték?
– Nem voltak örökösen a sarkamban, ha meg ott voltak, arról meg tudtam feledkezni. Valóban boldog voltam. Sok mindent nem kellett csinálnom, amit másnak – akinek alkalmazkodnia kellett a körülményekhez, az elvárásokhoz – csinálnia kellett. Nem hiszem, hogy a boldogság a külső körülményektől függ. Mi azokat látjuk, akik a színpadon forognak, a nyilvánosság terében, de egy faluban az idős asszonyok nem gondolnak ilyesmire, nem figyelik őket, nincsenek versenyben, nem sikerorientáltak, elmennek vasárnap a templomba, egymásba karolnak, hogy ne essenek el. Tudják, hogy valahogy meglesz a kis ebéd, hogy holnap is meglesz, a tyúkok is fognak tojni, szüret is lesz, borocska is, a gyerekek is jutnak valamire, az unokák is. Folytatódik az élet szövevénye. Ez egyébként egy zsidó gondolat is, a folytatódás. A zsidó számára a legtiszteletreméltóbbak az apák, az idős atyák, tudósok, akik már sok tudásra szert tettek az életük során, a családos emberek, akiket sok gyerekkel, unokával áldott meg az Úr. Lehetséges, hogy a népi társadalmakban ez a természetes, tehát, hogy nem a szenvedés az eszmény, hanem a beteljesülés.
– Perceken belül itt lesz a második évezred utolsó karácsonya. Minek fog leginkább örülni? Mi lesz a "karácsonyi boldogságának" az alapja, tartalma, aktualitása?
– Jön az év vége a decemberrel, karácsonyi szünet, Hanuka, a karácsony. Remélem, örülünk majd a hónak is, a fiaim beledobálják magukat, jót hemperegnek benne, aztán hógolyóval megdobáljuk egymást.
– Hány évesek a gyerekei, hogy együtt fognak hógolyózni?
– Nekem öt gyerekem van. Van egy nagy lányom, Anna, Párizsban él, ő pszichiáter, most szült kisbabát, egy kislányt, lassan egy hónapja. Tizenhatodikán kimegyek, és megnézem azt a kisbabát. Van egy 33 éves történész fiam, Miklós, onnan is van egy unokám. Aztán van egy 14 éves fiam, aki meglepően szép verseket ír, csak most szerencsétlen a gimnáziumi tananyag súlya alatt nyög. Őt Áronnak hívják, kicsit olyan kelekótya, de ő egy költő. Már több kötete is megjelent, nem is tudok senkit a magyar irodalomban, aki ilyen korán ilyen verseket írt volna.
– Nem elfogult kicsit?
– Nem vagyok az, ezt mások mondják róla, nem én. Van egy Józsi nev? 13 éves fiam is, aki minden sportban kiváló, nagyon szép, de nem gyötrik filozófiai kérdések, viszont minden praktikus dologban eligazodik. A földön jár. És aztán van egy 5 éves kislányom. Ő nagyon eszes, szép, szemtelen kislány, és nagyon bájos, ráadásul december 26-án született, úgyhogy ez indokolja mind az apai, mind nagyapai boldogságom. És amit magunknak ajándékba adunk majd, az valószín? egy falusi karácsony lesz.
– Ha önmagát, személyisége leginkább jellemző vonását egyetlen szóval, jelzővel kellene leírnia melyik lenne az a jelző?
(Konrád hosszan gondolkodik.)
– Jámbor.
Konrád Áron kilenc évesen írt versei:
Az idő
Minden ember egyet temet
Minden óra egyet feled
Az idő csupán emlékezet
Mi sorrendbe rakja az életet
Weöres Sándor fúgájára
Közeleg az este
Kiömlik a bordó festék
Heged? zendül a csendbe
Jön az álom jön az árnyék
Kiömlik a szürke festék
Közeleg az este
Heged? zendül a csendbe
Jön az álom jön az árnyék
Eláraszt a szürke festék
Heged? halkul a csendbe
Közeleg az este
Itt az álom itt az árnyék
Kidől a fekete festék
Heged? se szól a csendbe
Visz az álom itt az árnyék
Itt van már az este
2000. 12. 09. (IV/50)
