hetilap

Mikola István. "Fontos, hogy az emberek lássák, hogy valami történik." Fotó: Maklári Péter

– Amikor legutóbb a Vérellátó tevékenységéről kérdeztük, Ön az egészségügy "ügy" voltát hangsúlyozta, mint amely felette áll a napi politikai csatározásoknak. Lehetségesnek tartja, hogy most sikerül erről meggyőznie a jelenlegi politiai ellenfeleket?

– Valóban vannak szembenálló oldalak, de úgy tűnik, megérett a helyzet egy nagy változtatásra, amit mindenki sóvárog, függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll. Az uniós jelentésben mindenki elolvashatja a magyarországi népegészségügyi helyzetre vonatkozó lesújtó jelzőket. A helyzet kritikus, és ezzel ideje szembenézni, ezért nem szabad ciklusokban, egy-két éves időszakokban mérni a változtatási szándékot. 

– Nyilván Ön is érzékeli, hogy nagy a várakozás, már-már csodát várnak Öntől.

– Csoda nem lesz, de ezt a várakozást ki kell használni.

– Mire kérte fel Önt a kormányfő? Milyen változtatásokat vihet véghez?

– A miniszterelnök úr azzal bízott meg, hogy az egészségügy tegyen meg mindent a népegészségügyi helyzet javításáért. Megváltani azonban nem tudja a mai szerencsétlen helyzetet, mert ez a megváltás csak multiszektorális kormányzati szintről érkezhet. Én egy megközelítésbeli váltásra vállalkozom: egy totális népegészségügyi offenzívát kell indítani. Nem világfelforgatást értek ezalatt, hanem például azt, hogy a többi tárcával együttműködésben végre kell hajtani a már 1994-ben megszületett parlamenti határozatot, amelynek a címe: "A népegészségügy prioritásai az ezredfordulón". Elérkezett az ezredforduló, és még hozzá sem kezdtünk! Én elővettem ezt az anyagot, leporoltam, és meg fogom keresni azokat a szakembereket, akik elkészítették. Azt szeretném, ha a kormányzat felvállalná azoknak a programoknak a végrehajtását, amelyek hosszú távon biztosítják az ország számára a prosperitást. Nyilván maga is tudja, hogy hosszú távon nem képzelhető el gazdasági prosperitás, ha az ember nem egészséges, ha enervált, frusztrált, kimerült, korán haló, beteg emberekkel dolgozunk.

– Melyik terület lesz az, amelyikhez először hozzányúl?

– A népegészségügy kérdéséhez. Amikor január másodikán reggel nyolckor bemegyek majd a hivatalba, mindenek előtt a minisztérium szervezetét kezdem el felépíteni, amely szétzilálódott. Nincs szervezeti-működési szabályzat, és egyéb belső szabályozásokat is el kell készíteni. Több poszton személycseréket kell végrehajtanom, és el kell kezdenem csapatot építeni. Profikra van szükségem, mert gyorsan kell cselekedni, nincs idő betanulásra, összecsiszolódásra. Január harmadikán azok jönnek a minisztériumba dolgozni, akik már kipróbáltak és bizonyítottak. Hatalmas a várakozás, megkaptuk a lehetőséget a változtatásra, kormányzati szinten felismerték, hogy az egészségügy nemzetstratégiai kérdés, és nem valószínű, hogy a hajánál fogva ki fogja emelni önmagát a mocsárból. Itt valami radikális változásra van szükség.

– Ha ennyire határozott lesz, vajon meddig fog tartani a mandátuma? 

– Az útonlét a fontos, nem a végcél. Mit lehet ebben az életben végigcsinálni? Itt jobbítani kell a dolgokat, és dolgozni kell.

– Két év van hátra. Most nyilván jól jön a határozottság, de két év az mégiscsak két év.

– Lehet, hogy öt év, lehet, hogy hat, honnan tudja?

– Van kész reformterve? 

– Van.

– Radikális változtatások során nyilvánvalóan történnek érdeksérelmek. Tolerálni fogja ezt az érthető okokból a közvélemény-kutatásokra is figyelő kormány?

– Nézze, a kormánynak nincs más választása. A népegészségügyi helyzet olyan rossz, hogy párját ritkítja Európában. Egy polgári kormány nem teheti meg, hogy ezzel nem néz szembe. Egyébként a kormányprogramban is benne van, és ezt azért komolyan kell venni.

– A kormányprogramban az is benne van, hogy az egészségügyi dolgozók bérét meg kell kétszerezni. Most azonban csak húsz százalékot terveznek. Ön ezt elfogadhatónak tartja?

– Nem. A költségvetési tárgyalások lezárultak, én ezt tudomásul veszem, de azért a költségvetésben van még pénz. Én azt mondom, hogy az egészségügynek már rég túl kellene lennie azon, hogy azokra a forrásokra korlátozza magát, amelyek a központi költségvetésből származnak. Itt pénzt kell csinálni.

– A társadalombiztosítás bevételeire gondol?

– Nem. A társadalombiztosítás pénzalapja egy óriási befektetési alap. Nem vagyok biztos abban, hogy ne lehetne például a bankok felé nyitni. Más forrásokat is teremtenie kell az egészségügynek. Az Országos Vérellátó Szolgálatban – azt megelőzően, hogy két évvel ezelőtt idejöttem – évekig nem volt bérfejlesztés. Tavaly harminc százalékkal emeltük a béreket. Idén is kifizettük már a tizenharmadik és a tizennegyedik havi béreket. Ha a kormányzat és a politika veszi a lapot, és mögé áll ennek az új megközelítésnek, akkor erre a bérfejlesztésre az egészségügy többi részén is reális esély van. A kétéves költségvetést jóváhagyták, de azt nem fogadnám el, ha ezzel most két évig minden plusz forráslehetőség lezárulna. Meg kell nézni, hol vannak megtakarítási lehetőségek. Két nagy kórházat igazgattam, amely a legnehezebb menedzsment-terep, és láttam, hol folynak el a pénzek. Nem azt mondom, hogy pazarlás van az egészségügyben, de sok az irracionális gyakorlat, túl sok az érdekeltség, túl sokan élnek belőle és nem érte. Ezeket szépen át kell nézni, és fel kell vállalni az ütközéseket, mert most már nincs más választásunk.

– Nem félti Önt a kormány az érdeksérelmektől? 

– Nézze, engem mindenki félt, de az intézmények válságkezelésében szerzett tapasztalatom azt mutatja, hogy ha az ember egy-két lépéssel előbbre jár, akkor mindenki elkezd igazodni, hogy bírja a tempót.

– A szakszervezetekkel milyen kapcsolatot akar kiépíteni? Az utóbbi időben, talán éppen a párbeszéd hiánya miatt, meglehetősen radikalizálódtak.

– Tárgyalni kell velük, sok mindenben igazuk van. Szükség van azokra az információkra, amelyeket ők a munkavállalóktól összegyűjtenek. De nem ígérem azt, hogy két év múlva háromszáz százalékkal fognak nőni a bérek. Én azt mondom, hogy dolgozni fogunk rajta, és megpróbáljuk kommunikálni az emberek felé, hogy ilyen és ilyen eredmények várhatók, mert fontos, hogy az emberek lássák, hogy valami történik.

– Az egyik téma, ahol információ híján zavar és bizonytalanság uralkodik, a kórházprivatizáció területe. 

– A privatizációnak sok formája van. Én a tulajdonosi szerkezetváltás híve vagyok. A kórház egy egységes "nagyüzem", élesen ellenzem azt a megoldást, hogy kiprivatizáljuk a kórházból a röntgent, utána a laboratóriumot, az endoszkópiát, és ott marad a kórház a kevésbé profitképes részekkel. Én a nonprofit rendszereket szeretem, szabályozott piaci körülmények között. 

– A változások érdekében milyen eszközökhöz fog folyamodni?

– A minisztérium feladata, hogy szabályozásokat hajtson végre, keretrendszereket, lehetőségeket teremtsen. Én nem vagyok a híve annak, hogy a jog elébe menjen a társadalmi folyamatoknak. A jognak az a dolga, hogy jól kialakított gyakorlatokat kodifikáljon. Itt most minden a feje tetején áll. Úgy gondoljuk, hogy hozunk egy új jogszabályt, és rázúdítjuk mondjuk az orvostársadalomra, és akkor az működni fog. Ez azonban egy szerepzavar. Először ki kell alakítani a működésnek azt a rendszerét, amelyben új megoldások születhetnek, és a jog csak ezután jön, hogy a jó megoldásokat szabályba iktassa. 

– Előreengedi tehát a szakembereket, hogy jó megoldásokkal álljanak elő, amit majd a minisztérium szabályozhat?

– A Magyar Kórházszövetség nagyon nagy szellemi munícióval rendelkező testület, amit én szeretnék kiaknázni. Feladatokat, és reményeim szerint pénzt is szeretnék adni a testületben dolgozó profiknak. A kórházak helyzetének stabilizálásához kórházkonszolidációs programot kell előkészíteni, és nagyon szeretném, ha ezt a Magyar Kórházszövetség készítené elő. Ki értene ehhez jobban, mint az a kórházigazgató, akit a többség kiválasztott és odaültetett, hogy képviselje őket? Feladatot kapnak, ehhez forrást rendel a tárca, majd megkezdődnek az egyeztetések, és ha ott készül a program, már nem lehet azt mondani, hogy a "gaz" minisztérium akar valamit rájuk sózni. Tehát taktikailag, politikailag is szerencsés dolog lenne ilyen kapcsolatot kialakítani velük. Innentől minden azon múlik, hogy a politika az új irányultság mögé áll-e. Én most ennek a jeleit látom.

Dr. Mikola István

1989–90-ben a Magyar Imre Kórház főigazgatója Ajkán,

1993–95-ben a Kanadai Egészségügyi Menedzserképző Intézet társigazgatója,

1990–95-ben a Szent László Kórház igazgatója Budapesten,

1995–97-ben osztályvezető főorvos az ÁNTSZ-nél,

1997–98-ben a Nemzetközi Gyógyszergyártók Egyesületének igazgatója,

1999-től az Országos Vérellátó Szolgálat megbízott főigazgatója.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek