– Hogyan éli meg ma, negyvenöt év után október 23-át? Mennyi maradt mára az Ön szívében az akkori katarzisból?
– 23-a ma is örömünnep az emlékeimben. Szép, verőfényes nap volt, egy csöndes sétával, felvonulással kezdtük, és éjfélre forradalom lett belőle. Összeomlott a pártállam. Éjfélkor már nem volt sehol az a hihetetlen monstrum, a nagy Moloch, az 1 millió 200 ezer párttagjával, 350 ezer katonájával, 60 ezer rendőrével, 70 ezer ÁVÓ-sával. Ez egy olyan élmény, amit soha nem lehet elfelejteni. A Kossuth téren egyszer csak azt éreztem, hogy újjászületett a magyar nemzet. Úgy éreztem magam, mint pünkösdkor, amikor is a Szentlélek leszállt ránk, és az idegen ajkúak megértették egymást. Nem kellett semmit mondanunk, és ugyanazt éreztük, gondoltuk és tettük. Kegyelmi állapot volt – nem tudom más szóval ezt elmondani –, ahol hívők, nem hívők, diákok, munkások, cigányok, zsidók, értelmiségiek, mindenki, ugyanazt gondolták, ugyanazt akarták. Fantasztikus élmény volt, és nem tudok ma se szabadulni ennek a hatásától. Kart karba öltve mentünk a Bem tér felé, és az ablakokban emberek álltak, integettek, zászlókat tűztek ki, és meghökkenve vagy felajzva néztek minket, mert ilyet még nem láttak: spontán felvonulás. Az éjjel a Rádiónál ért engem, tűzharcban. Fantasztikus nap volt.
– Nem féltek? A Nagy Testvér árnyéka nem bénította le Önöket?
– Nem értünk rá félni. Egy hosszú önfelszabadító folyamatnak volt ez a csúcspontja, hiszen ez elkezdődött már 55 novemberében, amikor a szovjet csapatok kivonultak Ausztriából, vagy amikor az osztrák–magyar meccsen megjelentek az osztrák szurkolók, és tele lett a nagykörút az autóikkal. A Sztálin halála utáni időszakban a remény egyszer csak éledezni kezdett. Nagy Imre bukásával ez a remény visszahúzódott, de az osztrák államszerződéssel újra reméltünk. Utána jöttek a Petőfi körösök, a diákszállóbeli beszélgetések. Egymást gerjesztettük, egymást biztattuk. Meggyorsultak az események,
16-án és 19-én a szegedi egyetemen megalakult a független ifjúsági szervezet, a MEFESZ, ami akkor nagy szentségtörésnek, lázadásnak számított. A szegediek szétrebbentek az ország minden főiskolájára és egyetemére, így jutottak fel a műegyetemre is október 22-én. Az aulában egy nagygyűlést tartottunk, öt-hatezren lehettünk, akkor fogalmaztuk meg 16 pontunkat, amely radikális követeléseket tartalmazott: szabad választásokat, többpártrendszert, a szovjet csapatok kivonását és mindenek előtt Nagy Imrét a kormány élére. Egy szolidaritástüntetést határoztunk el 22-én este, mivelhogy pattanásig feszült volt már a hangulat. Varsóban a reformista Gomulka menesztette Rokoszovszki marsallt, a szovjet állampolgárságú lengyel hadügyminisztert, erre a szovjet csapatok körülvették Varsót, és a lengyel csapatok körülvették a szovjet csapatokat. Ezután bevettük a pontok közé szolidaritásunkat a lengyel néppel, és elhatároztuk, hogy ennek jeléül egy néma tüntetést rendezünk a Bem szobornál. Szolidaritási sétának indult – nem is akartunk akkor többet –, de hát forradalmat csináltunk. Éjféltájban ez a hömpölygő folyam átcsapott a mi fejünk felett is. Ez már a forradalom volt. És hajnalban, amikor végigcsörömpöltek az első szovjet harckocsik a József körúton – ott laktam, ezért tudom ezt mondani –, abban a pillanatban átcsapott a forradalom szabadságharccá. Hát
ezt élem át ma is 56 októberéről.
– Önnek nyolc gyermeke van. Még fiatalok. Szokott nekik mesélni erről? Egyáltalán fontosnak tartja az erről való híradást és megemlékezést?
– Nagyon is. Mindent tovább kell adni nekik, a legpontosabban mindent el kell mondani a gyermekeknek. Én is így nevelem őket kezdettől fogva. Voltak is iskolai konfliktusok emiatt az általános iskolában, be is hívattak több alkalommal. A gyerekeim tudják, hogy én börtönben voltam, a barátaim is mind börtönviselt emberek voltak, a gyerekek ebben nőttek fel, ebben élnek. El is szoktam őket vinni, megmutogatom, hogy mi hol történt. Kijárunk a 301-es parcellához, ahol nekem is képletesen meg volt ásva a sírom, ahol barátaim fekszenek, akiket velem együtt ítéltek el.
– Milyennek látja a forradalomról való állami emlékezéseket?
– Nagyon irritálnak, mert kevélyek, hidegek, nem kellően alázatosak. 56 méltósága megszűnt számukra. Sok vezető politikus láthatóan púpnak érzi a hátán, ledarálják az egészet szenvtelenül és lélektelenül. Ha néha részt kellett vennem ilyenen, az volt az érzésem, hogy Angyal Pista a felhők mögül gúnyosan rám mosolyog, és azt mondja: na, ide jutottál Imre. Nem tudta a magyar társadalom magáévá tenni igazán 56-ot. Hivatalos manírrá, piár feladattá silányították, csinnadrattákkal, katonai hókuszpókuszokkal, díszszemlékkel. Látni, hogy abszolút nem érdekli őket.
– Amikor kimegy a parcellához, a bajtársai sírja kötelezi-e valamire? Tud-e abból az erkölcsi tőkéből erőt meríteni ma is?
– Igen, tudok. Úgy érzem, életem végéig kötelességem marad – ha négykézláb is – elmenni hozzájuk, és beszélni helyettük, és tiltakozni. Tiltakozni a nagy történelemhamisítás ellen, ami folyik, amikor is az Operaházban polgári forradalomról beszélnek, amikor is az akkori korral és valósággal teljesen szembenálló definíciókat fogalmaznak meg. Az aktuális hatalom mindig megpróbálta ezeket a hatalmas eseményeket saját céljaira kihasználni. De 56 is olyan sokágú és annyira elementáris történelmi esemény, hogy nem lehet skatulyába tuszkolni. Egy hamis, álszent polgártudatot vetítenek vissza egy olyan időre, amikor is ez a szó egészen mást jelentett, és mi is egészen mást akartunk ott.
– Gondolom, nem a Horthy-rendszert restaurálni.
– Ez egyértelmű. Új világot akartunk, egy modern Magyarországot, tanulni akartunk a múltunkból, és mélyen elítéltük a Horthy-rendszert. Ebbe az irányba indultunk el, és ezt akasztotta meg a barbár, durva második szovjet agresszió.
– Hogyan vélekedik arról, hogy hasonlóan a partizánokhoz, az elmúlt években óriásira duzzadt az 56-os ellenállók száma?
– Az ötvenes évek pesti vicce jut erről eszembe: "Megy két elvtárs az utcán, találkoznak. Azt mondja az egyik elvtárs, te spanyolos vagy? Még nem, mondja a másik, most intézik." Itt is ez van. Elég sok időt töltöttem börtönben, megismertem nagyon sok rabot, sokat mozogtam 56 heteiben, sőt az utóvédharcoknak is az egyik szervezője voltam. Sokakat ismertem, de most tökéletesen ismeretlen személyek, minden azonosítás nélkül 56-os szervezeteket hoznak létre, egyenruhákat kreálnak, tábornokokká nevezik ki egymást és magukat. Valami gusztustalan massza jött létre,
a nagyközönség pedig azt mondja: íme, az 56-osok. Az első ciklustól kezdve a politika megpróbálta befogni az 56-osokat a maga céljaira. Sok esetben ez sikerült is. Az Antall–Boross éra volt ebben a legsikeresebb. Bizony nagyon sok 56-os a saját akkori önmagával került szembe, hiszen akkor nem hangoztattak semmiféle jobboldali nézetet, eszmét. Senki nem akart a Horthy-korszakhoz visszatérni, szociális reformokat akartunk, jogegyenlőséget és szabadságjogokat. Látom, hogy sok ismerősöm, barátom bekerült a hatalom állította csapdába, így lassan "felismeri" akkori önmagában azokat a jeleket, amiket egy mostani, negyven évvel későbbi világ kíván meg tőle. Nagyon szomorú.
2001. 10. 19. (V/42)
