Bukaresti felvonuló a román nemzeti ünnepen. Hat a nacionalizmus Fotó: Reuters
A dühtől a súlyosan komor megbélyegzésen át az ingerült ironizálásig sokféle hangvételben tárgyalta a román politika és média azt, hogy román és magyar írók, közírók és politológusok egy csoportja a régiókból építkező államszerkezetet javasolja Romániának. A Provincia cím? kétnyelv? folyóirat alkotói európai példákra hivatkozva állították, hogy a jelenlegi centralizált közigazgatási rendszer a bürokrácia és a korrupció továbbélésének melegágya. "Csak a regionális állammá átalakuló Románia szerezheti vissza igazi európai identitását
A többnemzetiség? régiókban – a Bánságban, Erdélyben vagy Dobrudzsában – kialakítható olyan regionális identitás, amely révén meghaladhatóvá válnak a korábban kiéleződött nemzetiségi konfliktusok" – hangzik a memorandum, amelynek aláírói azt is leszögezik, hogy a dokumentumnak "nincs köze semmilyen szecesszionista vagy irredenta elképzeléshez".
Nos, az utóbbi kitételt a kezdeményezők nyilván beépített védőpajzsnak szánták a támadások ellen. Ám naivitás volt azt hinni, hogy ha kijelentik, nem irredenták, akkor el is hiszik róluk, hogy nem irredenták. Pedig az aláírók többsége román, akiket nehéz elképzelni a magyar terület-visszaszerzési törekvések letéteményeseként. Mégis már az első nap az első sajtóvisszhangokba beleszövődött az a gondolat, hogy a kezdeményezés mögött nem állhat más, mint Magyarország. E gondolatot épp az a lap pendítette meg, amelyet a kisebbségi ügyekkel foglalkozó tájékoztatási minisztériumhoz tudnak közelállónak a bukarestiek.
Első megközelítésben a maga módján természetes ez a reakció. Évtizedek óta sugallják itt az embereknek, hogy Magyarország számára nincs és nem is lehet más fontosabb annál, mint hogy Erdélyt viszszaszerezze, ami pedig mostanra – valljuk be – nem is igazán vonzó ötlet, tekintve, hogy Erdélyben hétmillió román és csak maximum kétmillió magyar él. Ugyancsak mindenféle rendszertől vagy rendváltozástól függetlenül szuggerálták és szuggerálják ma is az emberekbe, hogy a kisebbségi és revíziós törekvések azonosak: tehát bármi, amit a romániai magyarság követel, legyen az egyetem vagy helységnév, magyar nyelvhasználat a bíróságon vagy az, hogy a csángók magyarul is imádkozhassanak, valójában Erdély visszavételének fondorlatos és burkolt eszköze. Csakúgy, mint az, ha magyar tőkével magyar befektetők jelennek meg Romániában – ez ügyben azt az apróságot szokták kifelejteni, hogy a magyar tőke sokkal több beruházást hajtott végre az Ókirályság területén, mint Erdélyben.
Aki pedig azt hiszi, hogy mindez kizárólag egyes extrém nacionalisták elszigetelt agyterméke, az eléggé súlyosan téved – a magyar veszélyre utaló gondolatok a legutóbbi időszakban ugyanis a kormánypárt egyik megyei elnökének programtervezeteként is megjelentek. Az illető ráadásul egyben Románia jelenlegi belügyminisztere. Hasonló gondolatok bukkantak fel az állam szuverenitását fenyegető veszélyekről a Székelyföld helyzetével foglalkozó titkosszolgálati jelentésben is, amelyet a parlament ellenőrző szakbizottsága terjesztett elő: ott is az volt a lényeg, hogy ami kisebbségi törekvés, az egyben nemzetállam elleni törekvés, szegregáció, szeparatizmus stb
Folytatva ezt a logikát: a nemzetállam elleni fellépés mögött pedig mi más lenne, mint az a törekvés, hogy a magyarok visszavegyék Erdélyt? Ekképp juthat el viszonylag egyenes, de legalábbis elég rövid úton a regionalitás gondolatától Budapest fondorlatos aknamunkájáig a román sajtó és politika.
A regionális Románia gondolata azonban nem most bukkant fel először. Már több éve botrányt kavart, amikor egy fiatal erdélyi tévés újságíró, Sabhin Gherman jelentetett meg egy röpiratot Elegem van Romániából címmel: az erdélyi román tiltakozása az ellen, hogy az itt megtelepedett, Kárpátokon túli románok kulturálatlanná, piszkossá, barbárrá teszik Erdélyt. A főképp a hetvenes években végrehajtott betelepítések ennek a vidéknek az arculatát valóban alaposan megváltoztatták, és noha így sikerült három megye kivételével valamennyiben garantálni a többségi többséget, ez azért sok eredetileg itt élő román számára is tényleg sokkoló élmény. Gherman röpirata azonban túlságosan provokatív, egyesek szerint már szinte gyanús volt. Ennél alaposabb és mélyebb kritikák bukkantak elő az elmúlt hónapokban annak kapcsán, hogy ugyan a diktatúra utáni Románia történelmében először sikerült a tárgyévet megelőzően költségvetést elfogadnia a parlamentnek, de a pénzek sorsa ettől mit sem változott. Egyfajta szolidaritás jegyében Bukarest továbbra is átcsoportosítja az Erdélyben keletkezett forrásokat az elmaradottabb, Kárpátokon túli megyékbe, ahol viszont lényegi változások és strukturális beruházások híján a pénz inkább a különbségek konzerválását segíti, mint a nehezebb helyzetben lévő területek felzárkózását.
Bukarest és a politikai elit ezt a kritikát is élesen elutasítja. Változatlan a dühödt elszántság azzal a regionalitással szemben, amely olyannyira fontos alapgondolata az olyannyira vágyott Európának. Egy sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón román újságírók – mintha csak az őrszobán lennének – szabályosan feljelentették a prefektusnál, hogy két magyarok lakta székelyföldi zóna régióként együttműködik. Annak ellenére, hogy egy év késéssel ugyan megszülettek a helyhatósági törvény végrehajtási utasításai, amelyek nemcsak a kisebbségi anyanyelvhasználatot engedélyezik, hanem – igaz, források biztosítása nélkül – több önállóságot is adnak a tanácsoknak, az ország miniszterelnöke kijelenti, hogy regionális állam nem is létezik, és tévelygőknek, más fordításban ostobáknak nevezi a memorandum aláíróit.
A megfigyelő hüledezve próbálja megérteni ezt a kettősséget, hogyan lehet egy egész ország Európa-hívő, miközben egységesen utasítja el az európai alapelveket. Valamivel közelebb visz a megoldáshoz egy felmérés, amit maga az unió szervezett, és amely azt jelzi, hogy miközben a tagjelölt országok közül az uniós tagság igenlésében Románia lakossága a legegységesebb – 70 százalék feletti arányban – Románia lakosságának van a legkevesebb konkrét ismerete a jelöltek közül arról, tulajdonképp mi is az Európai Unió, és mit jelent a belépés. Ebben az országban a legmagasabb azon válaszolók aránya, akik számára a tagság nem jelent egyebet, mint az életszínvonal várható általános emelkedését.
Ha ez így igaz, akkor a román egység és az egységes Románia védelmében felhördülő állampolgár nyilván azt sem tudja, hogy az unió nem az elszigetelt centrális nemzetállamok Európája. Arról sincsenek képzetei, hogy a regionalitás, az egyes övezetek önálló fejlődése nem gátja, hanem éppenséggel motorja, esélye a lemaradottabbaknak – persze csak akkor, ha a fejlődés, a fejlesztés nem azonos szimpla pénzpumpálással.
Nehéz lesz tehát megértetni a közvéleménnyel, hogy ami a most kibontakozó újabb kampány szerint a románság elleni támadás, az a Provincia gondolkodói szerint kitörési esély, megoldási lehetőség, nemcsak Erdély, hanem az egész ország számára. A memorandum azt sugallja, hogy a regionalitás olyan – nem is csak gondolkodásbeli, hanem valóságos – létalapot nyújt romániai románnak és magyarnak egyaránt, amely értelmetlenné teszi az etnikai-nemzetiségi konfliktusokat is, tehát ez az igazi lehetőség a beláthatatlan és végeérhetetlen viszály felszámolására. A román politika ezzel szemben épp azzal van elfoglalva, hogy az etnikai konfliktusok bugyrába próbálja visszagyömöszölni az egész regionalitás-gondolatot. Már maga a bátor Sabhin Gherman is azt hangsúlyozza, hogy a Provincia kezdeményezése csak növeli a nemzetiségi konfliktusokat, és azért dicséri a maga politikai alakulatát, mert az Erdély– Bánság Liga nem támadja az alkotmányt, és elfogadja a nemzetállamot.
Lehet persze, hogy a Provincia memoranduma mégsem olyan naiv gesztus, mint első pillantásra látszik. Annyit valóban elértek az aláírók, hogy valamiféle vita mégiscsak beindult a kérdésről. Nem olyan higgadt, európai stílusú, amit reméltek, de legalább beszélnek a regionalitásról. Legalább annyi kiderülhet, hogy ez a téma éppoly fontos az uniós integrációs folyamatban, mint mondjuk a NATO-felvétel kapcsán a haderőreform. És ha már úgysem sikerült elkerülni az etnikai vádat, akkor talán már nem is olyan nagy plusz kockázat román és magyar értelmiségieknek előhozakodni a nacionalizmus és az etatizmus aktuális összefüggésével, azzal, mennyire nehéz Európa-kompatibilis demokráciát alakítani, ha a nemzeti érdekek megkérdőjelezhetetlensége bebetonozza a központi hatalom dominanciáját. Arra döbbenhet rá Románia többségi lakossága, hogy kettős történelmi kihívás elé került: ha valóban be akar jutni az európai országok közösségébe, egyszerre kellene leszámolnia a magyarok iránti beidegződéseivel, és a mindenkiről gondoskodó, túlsúlyos államhatalom feltétlen tiszteletével.
2001. 12. 21. (V/51)
