Csak a megbocsájthatatlant lehet megbocsájtani
Heller Ágnes
– Elbírja-e egy ember személyisége azt a hatalmas érdeklődést és nyilvánosságot – még ha ez szimpátiával társul is –, ami most az Esterházy családra irányul?
– Esterházy Mátyást, az embert megtisztelem azzal, hogy morálisan megítélem. Nem kötelessége valakinek besúgóvá válni, minden választás szabad választás, még a legrettenetesebb körülmények között is az. Tehát ez egy árulás. Nem menthető föl. Ugyanakkor a Harmonia caelestis cím? regényből úgy veszem ki, hogy ez az ember saját magát nem mentette fel. Nincsen nagyobb büntetés a lelkiismeret-furdalásnál, a bűntudatnál, főleg egy olyan embernél, aki arisztokrata volt, és a becsület számára mindennél többet kellett hogy jelentsen. Mélyen vallásos katolikus ember is volt, és nem vehette önmagától jó néven, hogy megszegi a Tízparancsolatot.
– Ön megbocsátott neki?
– Csak az bocsáthat meg, aki ellen valamit elkövetnek. Vagy az áldozata, vagy a családja, aki ellen ezt indirekt módon elkövette, még ha talán direkte meg is védte őket. Ők bocsássanak meg neki, mert – ezt idézem – csak a megbocsáthatatlant lehet megbocsátani. Nekem kívülállónak nincs felhatalmazásom se a megbocsátásra, se a végső ítélet kimondására. Számomra ez egy borzalmasan szomorú történet. Csak azért érzem úgy, mintha hozzám tartozna, mintha személyes ismerősöm volna, mivel az irodalom csodájaként Péter írói keze közel hozta hozzám édesapját.
– Mi rejtőzhet még a közélet és az egyéni családi életek mélyén? Milyen arányban szőhették át az életünket a titkosszolgálatok, illetve mennyire szövik át ma?
– Nagyon nagy baj volt, hogy nem vetettünk számot ezzel a rendszerváltás idején. Akkor a szőnyeg alá lett söpörve minden, titokban ment a vádaskodás meg a komcsizás, mindenkire mondták, hogy biztosan besúgó volt, de sosem lett tisztázva, hogy ki mit csinált vagy mit nem csinált. Ezen ma már nem lehet segíteni.
– Ön nem lenne kíváncsi arra, hogy besúgták-e, és ha igen, kik?
– Akik kikérték az anyagukat, mint ahogy én is, és akik két hét iszonyú feszültség után megbizonyosodhattak róla, hogy a baráti körükben senki sem volt besúgó, azok boldogok lehetnek. Akiknél az ellenkezője derült ki, azok vagy boldogtalanok, vagy a vállukat vonva azt mondják, hogy mindenki így csinálta, de én ez utóbbit rossz magatartásnak tartom. Ugyanis ha azt mondjuk, hogy mind így csinálta, akkor úgy beszélünk önmagunkról, mintha a körülményeink és a környezetünk határozna meg minket, s így nem lennénk szabad emberek. Azt mondtam az imént magának, hogy megtisztelem Esterházy Mátyást is azzal, hogy szabad embernek tekintem, még akkor is, ha nagyon nehezek voltak a körülmények. Hozzá kell tennem a Tarral való összehasonlításban, hogy Esterházy körülményei nehezebbek voltak abból a szempontból, hogy 57 februárban vállalta. Akkor itt fejek hullottak, nagyban folyt a gyilkolás, tehát a tét nem az volt, hogy megverik, vagy börtönbe kerül pár hónapra, hanem hogy örökre ott marad, vagy megölik. Olyan idők voltak ezek, amikor hihetetlen hősiességet kívánt volna nemet mondani. De én ezeket is mind számításba veszem, és még így is azt mondom: szabad ember szabadon választ.
– Mi lenne jó: ha ez a könyv általános megtisztuláshoz vezető lavinát indítana el, vagy épp ellenkezőleg, valaminek a gyors lezárását?
– Tudja mi a probléma a mai kultúrában? Hogy senki sem tudja azt mondani, hogy bocsássatok meg, vétkeztem. Ez tökéletesen kiment a szokásból, hogy valaki bűnvallomást tegyen, hogy odaálljon, és azt mondja: vétkeztem magam ellen és vétkeztem ellenetek is, bocsássatok meg. Ezek nagyon konzervatív szavak, de hozzá tartoznak az erkölcsi élethez, az ember megtisztulásához. És a megkönnyebbüléséhez is. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a kommunizmusban annyit kellett önkritikát gyakorolnunk, hogy az egész dolog elvesztette a jelentését, kiüresedett. Ugyanúgy, ahogy mára a szeretet szó is, de azért mégis mondjuk a másiknak, hogy szeretlek. Egyes szavakat és gesztusokat vissza kellene állítani a méltóságukba. A megkönnyebbülés az embernek, és a környezetének is azt a lehetőséget adja, hogy tiszta lappal indulhat. De ha becsukom a könyvet, ezt nem tehetem meg.
"Az egyik jelenetben Mozart haldoklott, Salieri Darvas Ivántól nyert nagyságával magasodott fölé, és akkor azt mondja Mozart: Papa, emelj föl, mint régen!, és azt veszem észre, hogy ismétlem magam elé, Papa, emelj föl, mint régen, és sírok, de jó sötét van, sötét Szolnok, a legsötétebb magyar város, így nem látja senki, sejteni meg hogyan is lehetne, majd a "sminkemre" kell vigyázni, ha kigyulladnak a lámpák. A mellettem ülő édes színésznőnek (bizony) szalad a szem a harisnyáján, mindenkinek megvan a maga baja."
Nem bízom már senkiben
Tar Sándor
– Nem akarok senkit megbántani, de a kiadó eljárása zavar. Én is megírtam a magam történetét regényben. Egy éve írom; Morcsányi, a Magvető igazgatója ezt tudja. Februárban jártam náluk, kérdeztem mi a helyzet, és mondta, a könyvheti könyvek kéziratát már leadták januárban. Ekkor volt február. Ugyanakkor Esterházy március végén adta le ennek a könyvnek első kéziratrészletét. Úgy éreztem magam, mint Barrichello az autóversenyen, leszóltak neki, hogy engedje előzni Schumachert, mert ő a sztár.
Lehet, hogy durva és merész, amit mondok, ettől függetlenül nagyon jó írónak tartom Esterházyt. De tudták, hogy ezen dolgoztam tavaly nyár óta, pontosabban ők beszéltek rá, hogy írjam meg, ki a nyavalyának van kedve újra átélni ezt az egész szennyet.
De mondom még egyszer, Péter kitűnő író és remek szimata van.
– Hány ilyen tragikus sors lüktethet még a mélyben?
– Bizonyára ezek most erjednek, vagy ha nem, fognak. Lehet, hogy a könyv után divatba jön a feltárulkozás, és mindenki elkezd önvizsgálatot tartani. Aztán az is lehet, hogy hosszú háborúskodás és egymás gyűlölése kezdődik el, hát ebben nem tudok bölcs lenni. Rendszerváltás után nem ártott volna minden ügynököt néven nevezni.
Én leginkább arra hajlok, amit Tamás Gáspár mondott, hogy úgy, ahogy van, a Dunába kéne hajítani az egész irattárat. Hozzáteszem, velem együtt.
Attól nem tisztul meg igazán az ember, hogy elmondja, ez csak legenda, hidd el, ezt én tudom, ez egy olyan tény lett az életemben, amely nem tisztított meg, de amellyel meg kell tanulnom együtt élni. Mi tagadás, kicsit kiégtem, kiürültem, pontosabban inkább azt mondom, nem hiszek már senkinek, nem bízom már senkiben, azokban sem, akik közel állnak hozzám, azokban sem, akik szeretnek. Súlyos mondat. És nem is tudom, mit kezdjek vele.
"Az aljasság a testvériesség álorcájában. Gothár szokta mondani: Ha meg beteszem egy filmbe, senki nem hinné el. De még nincs vége a mai napnak: Ügynökünkkel rendkívüli találkozót tartottam. Átadtam a fia részére szóló útlevelet. Szinte fuldoklok, alig kapok levegőt. Úgy mondtuk, úgy tudtuk, hogy azért mehetett egy-egy közülünk, mert a többiek itt maradtak túsznak. Ez azért hősiesebb változat, mint emez. De hogy az ávó dolgozott a nyelvérzékemen
Jártam egyet, nem tudtam ülve maradni. Ilyen brutálisan még sosem derült ki, hogy tényleg úgy van, ahogy mondogatni szoktam, hogy tudniillik írás közben tudom meg, mit írok."
2002. 05. 24. (VI/21)
