Semjén Zsolt helyettes államtitkár Paskai László bíborost köszönti a Parlamentben. Háttérben Orbán Viktor Fotó: Somorjai L.
Az Orbán-kabinet és a kormánypártok vereséget szenvedtek, mert a társadalom többsége a tevékenységükben nem szolgálatot, hanem uralkodást látott. A magyar társadalom szabadságvágya erősebbnek bizonyult a "polgári" koalíció hatalomvágyánál. A klérus és katolikus szervezetek intenzív kormánypárti elkötelezettségét látva felmerül a kérdés, hogy miként válhattak egy, a mindennapi tetteivel alapvető keresztényi elveket (ellenfelei emberi méltóságának, mások javainak tiszteletét, az igazságosságot, a fair eljárást, a világosságban való járást, a mértékletességet, békességre való törekvést, stb.) sértő politizálás kritikátlan támogatójává. Milyen motívumok vezettek a szinte leplezetlenül a Fidesz-MDF listát támogató választási körlevél megfogalmazására, szószékek felhasználására a Fidesz melletti nyílt pártpolitikai agitációra, a politikai ellenzék sátáni színben való feltüntetésére?
A klérus politikai szerepvállalása kapcsán kitört hangzavar és katolikus szervezeteknek a mi generációnk által eddig még nem tapasztalt politikai kardcsörtetése azt mutatja, hogy jóval többről volt szó, mint a polgári demokráciákban rutinszerűen ismétlődő, egyszer? hatalomváltásról. A tét újra maga a politikai rendszer volt. A most véget érő ciklusban a kormány egy olyan ideológiai állam kiépítésébe kezdett, amelyben a politikai katoli-cizmus rendszerformáló erőként funkcionált. A választások tétje ezért jórészt az volt, hogy visszakanyarodhat-e az ország a köztársasági alkotmány keretei közé. Egyaránt otthona, boldogulásának tere lehet-e vallási, világnézeti állásától függetlenül minden itt élő embernek, vagy egy vallási ideológia által uralt, posztfeudális, a lelkiismereti szabadságra érzéketlen, ideológiailag elfogult hatalmi rendszer erősödik meg.
A kormányzat "magyar modell" címet viselő egyházpolitikai hitvallása, amelyet Semjén Zsolt, az egyházi kapcsolatok helyettes államtitkára és Balog Zoltán, a miniszterelnök vallásügyi főtanácsadója jegyez (letölthető a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma honlapjáról) nem hagy kétséget afelől, hogy hivatalos rangra emelkedett a magyar társadalom mesterséges vallási befolyásolása: "Egyházpolitikánk célja olyan egységes, összefüggő és történelmi távlatokra szóló modell kialakítása, amely
elkerüli azokat a zsákutcákat, amelyekbe néhány nyugati ország múlt századi szekularista mítoszoktól vezérelt egyházpolitikája jutott" – áll a hivatkozott dokumentum bevezetőjében. Ugyan konkrét országokat nem említenek, de az írás tartalmából egyértelmű, hogy azokra az országokra gondolnak, ahol az állam és az egyházak viszonyát a szeparáció, az állami be nem avatkozás, továbbá az állam világnézeti pártatlanságára és a felekezeti jogegyenlőségre való törekvés jellemzi. Ezzel a szerzők elutasítják a polgári átalakulás sarkalatos vívmányát: a szellemi, túlvilági szférát a joghatóságából kiiktató, semleges, laikus, világi államot. Azt a hatalomgyakorlási metódust, amit éppen az emberek egyenlő méltóságának tiszteletben tartása, törvény előtti egyenlőségének biztosítása, boldogságkeresésük szabadságának elismerése hívott életre. Előtte ugyanis a többségi egyház az állammal összefonódott, és az állam az egyház "karja és kardja" volt az egyházi tanítások terjesztésében. Jogot formált rá, hogy hatósági eszközökkel a társadalomra erőszakolja az uralkodó vallás világképét, és hatalmi eszközökkel döntsön el világnézeti vitákat. Ez nemcsak a társadalmi igazságosságot sértette, hanem gátja volt a szabad vizsgálódásnak, a tudomány fejlődésének is.
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény és a rendszerváltás alkotmánya egy laikus, polgári állam alapjait rakta le, amelyben mindenkinek egyenlő joga van az igazságot keresni, és az állam semleges a hitbéli kérdésekben mindaddig, amíg nem sértenek törvényt. Szinte kezdettől megvolt azonban az a tendencia, ami egy ilyen típusú jogállam kifejlődése ellen hatott. A címerválasztástól kezdve a vatikáni paktumon át egészen az Orbán-kormány nyíltan diszkriminatív egyházpolitikájáig egyre erőteljesebbé vált az ideologikus elemek előtérbe állítása. Az utóbbi négy esztendőben ez a folyamat annyira intenzívvé vált, hogy mára komoly válságba került a rendszerváltás, és ennek éppen az állam semlegességének megkérdőjelezése az egyik nyomós oka.
A diszkriminatív törvényalkotástól az egyedi intézkedésekig hosszú a listája azoknak az állami, közhatalmi aktusoknak, és egyre izmosodtak azok a szokások, amelyekben a társadalom szellemi, vallási élete feletti állami és klerikális gyámkodás nyilvánult meg. A közhivatalok viselésénél már gyakorlatilag előnyt jelentettek a keresztlevelek és az "istenes" eskü. Nyíltan vállalt nem tradicionális felekezeti háttérrel pedig szinte lehetetlen volt komolyabb hivatalt betölteni. Zajlott az ún. keresztény történelmi egyházak bekapcsolása az állami végrehajtó hatalomba. Az egyházügyi államtitkárság és a különféle szakágazati egyházügyi referatúrák egyházi érdekképviseleti szervként működtek. Már az is felvetődött, hogy a rendőrségnél is kellene vallásügyi "szakértőket" alkalmazni. Ilyen körülmények között nem kétséges, hogy egy esetleges második parlamenti kamara is a klérus politikai befolyásának kiszélesítését szolgálná, nem pedig a társadalom érdekeinek sokszín?bb megjelenítését.
A katolikus elitképzésbe tömött sokmilliós támogatások révén egyre inkább ideologikus irányba kanyarodott a felsőoktatás. A közfeladatok átadása a tradicionális keresztény egyházak részére messze a valós társadalmi igények fölötti mértékben történt, ez pedig folyamatosan ürügyként szolgált a költségvetés újabb és újabb egyházi megcsapolására. Humoreszkbe illik ezek közül is a kistelepülésen működő papok részére folyósított állami fizetés "a vidék életminőségének javítására, megtartó erejének növelésére" való hivatkozással. A településfejlesztéssé maszkírozott juttatás is a valójában nem létező társadalmi igényt hivatott állami megrendelés formájában helyettesíteni.
Ma már egy kilométernyi utat (amin mindenféle nézet? ember közlekedik) sem lehet átadni úgy, hogy azt ne "szentelje" fel egy udvari pap. Miközben a hagyományos keresztény egyházak az élet szinte minden területére bevonulnak, a nem hagyományos egyházakkal szemben exkommunikáció, kiközösítés zajlott. Minden eszközzel igyekeztek őket a társadalom perifériájára száműzni és tevékenységüket kriminalizálni. Az elfogultságot tükrözi, hogy miközben például a hívei támogatásából, tehát magánadományokból működő Hit Gyülekezete ellen tizennyolc – alaptalannak bizonyuló – vizsgálatot indítottak, addig a költségvetési milliárdokat élvező tradicionális felekezeteknél egyáltalán nem vizsgálták, hogy a közpénzeket mire költik.
Úgy tűnik, hogy a kormány egyik egyházügyi ideológusának számító Schanda Balázsnak ez sem volt elég. Schanda a Távlatok c. jezsuita folyóirat húsvéti számában készített leltárt az egyházügyekről. A kirekesztő egyházpolitika kézzelfogható "eredményei" ellenére is sikertelenségről beszél annyiban, hogy meghiúsult a nem hagyományos felekezetek még teljesebb jogfosztását célzó vallásügyi törvénymódosítás. Sajnálkozik, hogy "az egyszer? többséggel vagy rendeleti szinten megtehető lépések (is) elmaradtak
" A megfigyelő akár úgy is érezheti, hogy "a kutya ugat, de nem harap" – írja. Ezek szerint ő harapós kutyát szánna az ún. történelmi egyházak házőrzőjének. Eme pitbull-egyházpolitika megvalósítását hiúsította meg a remények szerint a szocialista–szabad demokrata választási győzelem.
"A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, jó az egyháznak"– áll a "magyar modell" c. iratban. Ha történetesen ennek volt is valóságtartalma államalapító királyunk korában, illetve olyan középkori viszonylatban, amikor a katolikus vallás mindenkire kötelező volt, a reformáció után fél évezreddel, a vallási, világnézeti pluralizmus viszonyai között ma az ilyen kijelentés nem más, mint a többségi katolikus egyházat kritikátlanul kiszolgáló állami politika ideológiai megalapozása. Az állam, a társadalom és az egyház ilyen egybemosása teljesen figyelmen kívül hagyja ezeknek a kategóriáknak a lényegét. Minden egyház ugyanis egyenként egy szellemileg, erkölcsileg homogén szervezet, mert tagjai ugyanazon hitelveket követik, ugyanazon dogmákhoz, tanítói hivatalhoz igazodnak. Így az egyház természetszerűen elkülönül a sokszín? társadalom számottevő részétől. Ezzel szemben az államnak az egész társadalom javára kell tevékenykednie, amibe a más vallásúak és a vallástalanok is beletartoznak. Nekik adott esetben teljesen mást jelent a "jó", mint az adott egyháznak, és eszük ágában sincsen annak tanítói hivatalához igazodni. Az idézett egyházpolitikai felfogás ellentétes a lelkiismereti szabadsággal, mert magában rejti a többségi katolikus normarendszer magyar társadalomra kényszerítésének veszélyét.
Mivel az állam és az egyházak elválasztásának alkotmányos tétele akadályozza az egyházi érdekek államérdekké való transzformálását és nemzeti sorskérdésként való rázúdítását a társadalomra, azért ezt az akadályt el akarták hárítani. Mivel az Alkotmányból kitörölni nem tudták, aktualitását vesztettként láttatták: "Magyarországon az állam és egyház szétválasztásának folyamata befejeződött... A kormány feladatának középpontjában tehát már nem az állam és egyházak alkotmányos szétválasztása, hanem az állam és egyház kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködésének biztosítása szerepelt és szerepel a társadalom javára"– olvasható ugyancsak az egyházügyi államtitkárság honlapján (Ravasz Levente – Galik Gábor: Egyházfinaszírozás és normaalkotás). Az "együttműködés" azonban a tapasztalatok szerint nálunk nem a polgári államokban szokásos mértéket jelenti, hanem a klérus világi hatalomból való részesedését és a világi állam pasztorációját célozza, továbbá a magyar egyházpolitikát a két világháború közötti feudális, fasisztoid állapotba taszítja. Csak érdekességként idézem Mussolini véleményét, amely szerint a szeparáció "szellem és anyag között éppoly abszurd, mint az állam és egyház között".
A társadalom és az állam egyházi érdekek alá rendelése egyszerre táplálkozik hatalmi indítékokból és teológiai gyökerekből. Benne van az egyház világi hatalmának, privilégiumainak növelését célzó hagyományos klerikalizmus. Megnyilvánul azonban benne az egykori (?) katolikus felfogás, amely szerint az eredendő bűn miatt romlott állam fölött az egyháznak kell uralkodnia és ezáltal az államot megszentelnie. Ez a hivatalosan már felülbírált nézet a katolikus többség? országokban kitapinthatóan még ma, a II. Vatikáni Zsinat határozatait követően is erősen tartja magát. Érdekes egyébként, hogy a zsinat "Dignitatis Humanae" címet viselő, vallásszabadságról szóló nyilatkozata annak ellenére, hogy emberi jogi szempontból megerősít néhány nagy jelentőség? elvet, továbbra is kötelességként fogalmazza meg az "Istenre és az ő egyházára vonatkozó" igazságkeresést. Ez is hozzájárul az idézett teológia továbbéléséhez. Pedig biblikusan cáfolható ez a felfogás, mert teljesen figyelmen kívül hagyja azt a jézusi útmutatást, miszerint hagyni kell a búzát (értsd: az igazságot) és a konkolyt (értsd: a valótlanságot) együtt nőni az aratásig, "mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netán a búzát is kiszaggatjátok". Ezzel Jézus maga ismerte el a tévedéshez, eretnekséghez való jogot az evilági szférában, és az ítélethozatalt a szellemi, hitbéli kérdésekben nem az embernek, hanem közvetlenül magának tartotta fönn.
Az Új Magyar Katolikus Lexikon szerint az "államegyház: az állam és az egyház természetellenes viszonya, amelyben az egyházat közvetlenül az államérdek szolgálatába állítják". Azzal, hogy az államegyháziság természetellenes viszony, mélyen egyet lehet érteni. A meghatározás második fele azonban már ködösítés, hiszen csak az egyik esetkört tartalmazza. A fordítottjáról, az államnak az egyházi érdekek szolgálatába állításáról – ami jellemzőbb esetkör volt a történelem folyamán – hallgat.
Mindaddig, amíg Magyarországon nem áll helyre az állam semleges jellege, az Alkotmány nem érvényesül, és a köztársasági jelleg írott malaszt marad. Mindaddig nem tud az ország tízmillió embernek jó közérzetet biztosítani, mert a társadalom jelentős része hontalannak érzi magát a hazájában. Úgy érzi, hogy jogai kevésbé fontosak másokénál. Amíg ez a helyzet fennmarad, a választások tényleg sorskérdésként jelennek meg. Szeretném remélni, hogy az alakuló kormány társadalmi békét ígérő nyilatkozatai mögött megvan az odaszánás az elmúlt négy esztendő vallási diszkriminációjának felszámolására és arra, hogy nem szolgáltatja ki az egyházpolitikát a militáns politikai katolicizmusnak. Intő jelnek kell lennie, hogy a jelenlegi társadalmi feszültségek, az eluralkodott arrogáns, kirekesztő stílus javarészt az állam és az egyház összeházasításából és az ebből származó vallási, ideológiai türelmetlenségből fakad.
2002. 05. 10. (VI/19)
