Az orosz hajókon kívül a körzetben tartózkodott még a Memphis és a Toledo amerikai, a Splendid brit tengeralattjáró, valamint két norvég felszíni felderítő hajó. NATO-hajók gyakran cirkálnak az orosz flotta diszlokációs körzetében, ez a hadgyakorlat egyébként is különleges érdeklődést keltett. Először is, az elmúlt évtized legnagyobb orosz megmozdulása volt, másodszor a NATO Szerbia elleni hadműveletének eredményeképpen a blokk és Oroszország között megint hűvösebb volt a viszony.
Ebben a régióban történt a legtöbb orosz–külföldi tengeralattjáró ütközés: húsz esetből tizenegy éppen az orosz tengeri lőterek és bázisok felé vezető úton. Ezek az utak mindig veszélyesek voltak.
Augusztus 12-én 13-tól 15 óráig az Északi Flotta által vezetett hadihajóraj áthaladt azon a körzeten, ahová lőgyakorlatra érkezett a Kurszk. A Kurszk parancsnoka, Gennagyij Ljacsin sorhajókapitány feladatai közé tartozott a fő célpont kiválasztása és a torpedó-össztűz véghezvitele. Ez a fő célpont a Nagy Péter volt. Azonban sem felé, sem másfelé nem adtak le egyetlen lövést sem. "
néha van ilyen: nem sikerült lövési pozícióba helyezkedni, vagy meghatározni a fő célpontot. Nem működik az adott torpedó és ehhez hasonló
"– mondja majd egy későbbi interjúban Popov tengernagy. "
13 óra 15 perc. A 6-os, a 7-es és a 8-as szektor egész legénysége átjött a 9-es szektorba. Huszonhárman vagyunk. A baleset miatt döntöttünk így. Közülünk senki sem tud feljutni
" – vetette papírra utolsó, halála előtt írt levelében a Kurszk turbinacsoportjának parancsnoka, Dmitrij Kolesznyikov sorhajókapitány.
Fájdalmas, de azokban a percekben veti papírra mindezt, amikor a felszíni hajók, élükön a Nagy Péterrel, megkezdik az áthaladást a Kurszk balesetének körzetében. Ez két órával az első szektorban történt robbanás és a tengerfenékhez való csapódás után történik.
– Mikor jött rá, hogy a tengeralattjáróval történt valami? – kérdezi később egy újságíró Popov tengernagyot, aki a hadgyakorlat idején a Nagy Péter fedélzetén tartózkodott, és gyakorlatilag áthajózott az elsüllyedt Kurszk felett.
– Amikor a Kurszk kapitánya nem tett jelentést a felúszásról és a körzet elhagyásáról – ami pedig kötelessége lett volna, pontosan 2000. augusztus 12-én 23 óra 30 perckor – válaszolja a tengernagy és hozzáteszi: – Azonnal riadóztattam a teljes flottát.
Ilyen módon a riadó elrendelésére 12 órával a Kurszk tragédiája után került sor. Akkor kezdődött a kutatás is. Augusztus 13-án 4 óra 36 perckor, tehát a riadó ötödik órájában, és 17 órával a robbanás és az elsüllyedés után, 108 méteres mélységben megtalálták a Kurszkot. A Nagy Péter hidroakusztikus berendezései jelezték ki a következő koordináták által meghatározott helyen: északi szélesség 69 fok 7 perc, keleti hosszúság 37 fok 35 perc.
"Közülünk senki sem tud felemelkedni." A pusztulásra ítélt ember szavai, mint ahogy Kolesznyikov kapitány levelének teljes szövege is, egyenletes, szinte kalligrafikus kézírással íródott. Mi ez? A halálát nyugodtan fogadó tengerész méltósága? Vagy a hit azokban, akik odafenn tartózkodnak, és időben a segítségükre sietnek?
A legelső kérdés, amely mindenkiben felmerült az orosz tengeralattjáró balesetéről szóló első híradások során: élnek-e még, s ha igen, vajon meg lehet-e őket menteni? Ha igen, akkor hogyan?
Ha igen, akkor konkrétan mi kell, hogy történjen, és valójában mi történik a mentés érdekében? Néhány napon át a világ tévéadói egy videó felvételt vetítettek, amint egy közepes méret? víz alatti szerkezet több ízben megpróbál rácsatlakozni a Kurszk vészkijáratára. A tengeralattjáró a bal oldalán fekszik, ezért a mentőberendezés sehogyan sem tudja rögzíteni önmagát a vészkijáraton.
Az idő pedig megy. Akkoriban az orosz sajtó három kísérletről számolt be, amivel a még élő tengerészeket az Altaj és a Rudnyickij hajók mentőkapszuláival próbálják kimenteni. Ahogy a cikkekben és a hivatalos jelentésekben állt, a Kurszk legénységével kopogtatás útján tartották a kapcsolatot. Ezután a mélybe eresztett berendezésekkel tett mentési kísérletek megszakadtak. Augusztus 23-án Oroszországban és a külföldi hivatalaiban gyászt hirdettek ki.
"A történtek nem kevés kérdést vetnek fel" – írta még augusztus 17-én a népszerű Nyezaviszimaja Gazeta. Miért nem eresztettek le a tragédia után azonnal legalább egy mélyvízi búvárcsoportot a tengerfenékre? Ezek a búvárok miért nem hoztak létre normális kapcsolatot a legénységgel, akár mágneses berendezések segítségével, egy mentőalakulat vezetésével? Miért nem tették meg a szükséges lépéseket azért, hogy a mentőhajóról alámerülő búvárok segítségével megtörténjen a fő ballaszt-tartály átfúvása?
Mellesleg a főballaszt-rendszert egyszerűen és ötletesen szerkesztették meg. Csak így lett volna lehetséges a tengerészek kiszabadítása a baleset utáni első percekben. "Csak ők a búvárok lettek volna képesek eredményesen leereszkedni a vészkijárathoz,hogy beindítsák a hajó elektromos ellátását, hogy kiszivattyúzzák a
vizet, megoldják az oxigénellátást, és összeköttetésbe lépjenek a legénységgel"– állította a Budapesten megjelenő Orosz Kurír oldalain a magyar fővárosban élő harmadrangú tartalékos kapitány, a Csendesóceáni Flotta tengeralattjáró atomreaktorának vezetője, Szergej Polezsajev. Egy másik atom-tengeralattjárón szolgált a Budapesten élő Igor Mensutyin kapitány. Szerinte: "A tengeralattjáró szerkezete a baleset után bizonyos ideig megőrzi a hermetikusságát. A Kurszk legénységét az első három nap lefolyása alatt meg lehetett volna menteni. Szégyen és gyalázat, hogy ezt elmulasztották. Minden további kísérlet értelmetlen volt."
Ugyanezt mondták Oroszországban más tengeralattjárósok, beleértve komoly katonai tekintélyeket is. A Fekete-tengeri Flotta volt parancsnoka, Eduárd Baltin tengernagy, olyan esetet hozott fel példának, mely során egy olyan tengeralattjárót mentettek ki, amely nemcsak 85 méter mélyre süllyedt, hanem még azon felül hét méter mélyen az iszapba is ágyazódott. Ez a Fekete-tengeren történt, negyvenkét évvel a Kurszk-baleset előtt. E tengeralattjáró megmentésében éppen a búvárok játszották a főszerepet.
Az esetet így írja le a Fekete-tengeri Flotta történetét öszszefoglaló könyv: "A hajó erősen megdőlve lógott a mélyben. A 6. és 7. szektorát már elárasztotta a víz. A 7-esben tűz ütött ki, de sikerült eloltani. Az orr-részben lévő szektorban a legénységnek több mint a fele gyűlt össze. A hajófar mentőberendezései megsérültek. A hajó kiegyensúlyozásának érdekében a vizet elkezdték vödörrel áthordani a farszektorból az orrba. Több mint tíz tonna vizet emeltek át. Azonban az oxigénhiány miatt egyre nehezebben kaptak levegőt az emberek. A hajó hűlt, egyre hidegebb lett.
Csak a második nap végére sikerült összeköttetésbe lépni a felszínnel. A baleseti mentőalakulat megtette a legsürgősebb lépéseket. A hajóba a torpedó berendezéseken keresztül juttattak be gumizsákokat, melyekben meleg ruha és forró étellel megtöltött fémpatronok voltak. Hamarosan a hajóhoz kapcsoltak egy csövet, és sűrített levegőt engedtek be. Azonban csak a negyedik nap elejére sikerült Gargajev fedélzetmesternek rögzítenie azt a drótkötelet, melynek segítségével hatalmas erej? tengeri vontatók kiszakíthatták a hajó tatját a tengeri iszapból."
Persze, az a szituáció, amelybe a Kurszk tengeralattjáró hajó került, jóval bonyolultabb volt ennél. A 24 ezer tonna vízkiszorítású hajót egyetlen hajó sem tudta volna kiemelni.
Mint ismeretes, ennek érdekében egy speciális úszó platformot kellett építeni, melyet méretei után Óriásnak neveztek el. Másodszor, a Kurszk széthasadt hajóoldallal feküdt a mélyben. Harmadszor, a robbanást és a talajba csapódást követően a legénység egy része meghalt, a többiek megsebesültek. Így hát a Kurszk matrózai nem tudtak a mentőknek aktívan segíteni.
A mentés sikertelenségét magyarázva Ilja Klebanov, a tragédiát vizsgáló bizottság elnöke azt nyilatkozta:
– Felhasználtuk mindhárom eszközt.
A teljes tehetetlenséget – szavai szerint – objektív körülmények idézték elő. A Kurszk életben maradt legénységének gyorsabb segítségre lett volna szüksége, mint azoknak, akik a Fekete-tenger iszapjában rekedtek, mert a hideg Barents-tenger fenekén nehezebb a túlélés, mint a meleg Fekete-tengerben. Ahányszor csak szó esett a Kurszk legénységének túlélési lehetőségeiről, a tengerészek mindig kiemelték: a fő probléma nem az oxigénellátás, hanem a hideg. Emlékszem, hogy az Északi Flottánál letöltött szolgálatom első napján valamelyik hozzám hasonló, a partról éppen csak megérkezett matróz megkérdezte:
– Mikor tanulunk meg úszni? Mert én nem tudok.
– Ki nem tud még? – kérdezte nyugodtan a tiszt.
Kiderült, hogy még ketten.
Hajónk, az Admiral Iszakov aknás-torpedós részlegének fiatalokból álló utánpótlása, velem együtt kilenc, húsz év körüli emberből állott. Mi hatan, akik tudtunk úszni, mosolyogtunk a bajszunk alatt.
– Mi nem fogunk benneteket úszni tanítani – mondta nyugodtan a tiszt –, mert ha kiestek a hajóról, és azonnal nem húznak ki titeket, körülbelül addig tudjátok magatokat tartani, mint akik tudnak úszni. Nektek is, nekik is, körülbelül egyformák az esélyeitek.
– De miért? – kérdeztük kissé sértődötten mi, úszni tudók.
– Azért, mert ez a Barents-tenger – felelte a tiszt, pontosan olyan mosollyal, ami a mi arcunkról éppen akkor fagyott le. – A vízhőmérséklet télen-nyáron mindössze plusz négy fok. Ha úsztok is, legfeljebb öt percet bírtok ki a vízben. Na legyen! A legerősebbek tíz percet.
(részlet A Kurszk utolsó útja cím? dokumentumkötetből)
Hivatalos ítélet a Kurszk-ügyben
2002. 06. 28. (VI/26)
