Guatemalaváros lóversenypályáján ezrek várták a pápát. A Vatikán fiatal szurkolói Fotó: Reuters
Közép-Amerikában a "vörös veszély" elmúltával egy ideje újabb "pestistől" tartanak a katolikus politikai elemzők: a hívők evangéliumi egyházakba történő tömeges áttérésétől. Minden bizonnyal ezzel függ össze a pápa két olyan latin-amerikai országban tett mostani látogatása is, ahol az egyház szempontjából különösen rossznak mondható a helyzet. II. János Pál útjának első állomása Guatemala volt, ahol a térség öt államelnöke fogadta. Noha a harminchat éves polgárháborúba sülylyedt házigazda már öt éve kóstolgatja a békét, figyelemre méltó volt a katolikus államfő kérése a helyi parlamenthez: töröljék el a halálbüntetést. Az utolsó pápalátogatás óta ennek a kérésnek az is furcsa aktualitást adott, hogy egy különös politikai gyilkosság árnyékolta be a Szentszék és az ország kapcsolatait. 1998-ban Guatemala segédpüspöke, Juan Gerardi, az ismert emberjogi aktivista két nappal azt követően vált gyilkosság áldozatává, hogy közzétette szenvedélyes leleplezését a polgárháború borzalmairól. A jelentés feltárta, hogy a polgárháború áldozatainak 90 százaléka nem a marxista gerillák vagy a hadsereg soraiból, hanem a civil, többnyire emberszámba se vett indián lakosság köréből került ki, akikkel mindkét fél kegyetlenkedett. Minden tíz kioltott életből nyolc a hatalom, a katonák vagy a félkatonai szervezetek lelkiismeretét terheli. Még ma sem könny? demokratikus modellről beszélni ebben az országban: a parlamentnek külön törvényt kellett alkotnia a lincselés ellen, másrészt pedig ugyancsak sűrűn kellett ösztönöznie a vonakodó végrehajtó szerveket a püspök gyilkosainak felkutatására.
Ezek a politikai bajok eltörpülnek – legalábbis hosszú távon – amellett a szellemi apály mellett, amely a vatikáni politikai köröket a leginkább aggasztja. Guatemala, ahol a népesség 40–45 százaléka valamelyik protestáns, pünkösdi vagy neoprotestáns felekezet tagja, katolikus szempontból olyan hely, ahol "az egyháznak nyoma sincs". "Az utóbbi pár évtizedben az ország nyolcmillió katolikusának 45 százaléka tért át valamely protestáns szektához" – állítják elismert s elfogulatlan katolikus szerzők. A neoprotestáns hívek mára már számarányuknál fogva is – egyszerűen "csak" a szavazataik révén – akár a legfőbb hatalomba is beemelhetik hittestvéreiket. Dél-Amerikában az állammal különösen intim módon egybeforrt katolikus egyház leginkább azt nehezményezte, hogy Elias Serrano személyében Guatemalának már olyan államelnöke is lehetett, aki "civilben" az El Shaddaj nev? evangéliumi gyülekezet presbitere. Ez valóban példa nélküli, különösen annak fényében, hogy a katolikus monopólium pár évtizede még kikezdhetetlennek látszott.
A repülőtér betonján a pápát egy megfiatalított püspöki kar fogadta – köszönhetően annak a rendelkezésnek, amellyel 2001-ben "nyugdíjazták" a hetvenöt év feletti főpapokat –, akiktől a pápa most még erőteljesebb rekatolizálást vár. David Stoll vallásszociológus jegyzi meg, hogy "egy olyan országban, ahol már hosszú ideje jellemző a tehetetlenség és az elnyomás, paradox módon az ország megváltoztatásának alkalmasint az egyetlen lehetséges eszközévé az ima ereje válik". A katolikus propaganda éppen ezt a szellemi energiát akarta a régi-új mederbe terelni, amikor szentté avatta a helyben celebrált kanonizáción Pedro de Betancurt. A ferences misszionárius nem helybeli: 1619-ben a kanári-szigeteki Tenerifén született, de Közép-Amerikában végzett tizenhat évi karitatív szolgálata során kórházat és menhelyeket alapított. 1667-ben, Guatemala városban halt meg. A 18. század során a csontjait őrző kápolna valóságos helyi népi kultusz tárgyává és egyben zarándokhellyé vált. A ferences barát szentté avatását példának és ösztönzésnek szánják mindazok számára, akik a háború feltépett sebeinek gondozásában látják az ország – és egyben korántsem elhanyagolható módon a katolikus körök – felemelkedésének a lehetőségét.
"Én úgy tudom, hogy itt nem csak mexikóiak élnek, hanem guadalupeiek" – engedte meg magának egy régebbi látogatása során a sajátságos humort a katolikus egyház feje, amikor Mexikóról nyilatkozott. A régi kijelentés egyben a mostani célokról is árulkodik: a katolikus újraevangelizáció homlokterébe a pápa szívének különösen kedves Mária-kultuszt szeretnék állítani. Az új mexikói szent – Juan Diego Cuautlatoatzin – ka-nonizációja éppen ezt szolgálja. Guadalupét Latin-Amerika Fátimájának, II. János Pált pedig Fátima pápájának is ismerik. Ha pedig az egyik fátimai látnok mára már hivatalosan is szent, miért ne részesülhetne a guadalupei Mária-jelenések közvetítője is ugyanebben a tisztességben? A kérdés azonban korántsem ilyen egyszer?: még a helyi katolikus klérus is megosztott a dicséretes buzgalom ügyében. A II. János Pál pápai tevékenysége során boldoggá avatott 1282 személy, és az általa kanonizált 456 szent – ami nemcsak egyéni, hanem "összetett" pápai rekord is, hiszen egyik elődje nem emelt ennyi hívőt katolikus tisztelet tárgyává – közül egyaránt kilóg Juan Diego. Nemcsak amiatt, hogy ő lett az első azték indián, akit szentté avattak, hanem azért is, mert az sem kizárt, hogy egyáltalán nem is létezett. Erre pedig eddig még a szentek között sem akadt sok példa. A történetileg még korántsem, de a Gergely Egyetem szakértőinek ad hoc bizottsága által bizonyítottan élt "Éneklő Sas", 1474-ben a Mexikóvároshoz közeli Cuatitlanban születhetett. A legenda szerint ő volt az egyik első megkeresztelt azték, aki 1524-ben már Maria Lucia nev? feleségével együtt, egyszer? közemberként Quetzakoatl tiszteletét a hódítók Istenével váltotta fel. Mivel Hernando Cortés csak 1519– 1521 között igázta le a katolikus spanyolok számára az azték birodalmat, valóban figyelemre méltó a "sietős megtérés". 1531 decemberében az ügybuzgó parasztember hangokat hall, és jelenést lát Tepeyac dombjain, majd közvetíti a felsőbb akaratot: emeltessék székesegyház a Guadalupei Miasszonyunk tiszteletére. A történészek szerint azonban a frissen kanonizált szent életrajza – 1548-ban bekövetkező halálától eltekintve – minden elemében vitatható. A Cambridge-i Egyetem kutatója, David Branding szerint nem több, mint mítosz: több személyből gyúrt látszatvalóság, olyasvalaki, akiről egyáltalán nem rendelkezünk hitelt érdemlő dokumentumokkal – talán ezért is sikeredett élete enynyire mesésre.
Magáról a Guadalupei Szűzanya jelenéseinek valódiságáról is csak 1666-tól folytattak módszeres kutatásokat: ekkor találtak nyolc olyan, 80 és 115 év közötti élő személyt, akik még "jól ismerték" a látnokot. Sajátos módon azonban minden hivatalos dokumentum "szétszóródott". Ez azonban nem szabott gátat annak, hogy az indián látnok, s politikailag is koherens jelenése az alkirályság fő patrónájaként folytassa életét XIV. Benedek pápa engedélyével és jóváhagyásával. Karrierje új s fontos állomása 1933 volt, amikor ötszáz latin-amerikai püspök kérelmezte, hogy e patronátus az egész kontinensre kiterjedjen. A kérést túl is teljesítették, hiszen e jogot a gyarmati múltjában ugyancsak spanyol és katolikus tradíciójú Fülöp-szigetek is megkapta. Juan Diegót mint valóságos történelmi személyt csak 1979-ben legitimálta a lengyel pápa. A szentté avatás innentől kezdve szinte "susztermunkává" vált: 1991-ben egy drogos fiú kiesett egy első emeleti ablakból, édesanyja azonban nem felejtette el Juan Diego közbenjárását kérni. A fiút két nap múlva gyógyultnak nyilvánították a vérében drognak már nyomát sem találó orvosok, nem sokkal később pedig a felkért szakértők is csodás gyógyulásról beszéltek. A dokumentált csoda – a szentté avatáshoz a II. János Pál által megreformált eljárásban már ez is elegendő – után a szentté avatási ügy már könnyen átfutott a szokásos csatornákon: a püspöki véleményeken és a konzisztórium meghallgatásán. Végül megszületett a II. János Pál által kanonizált első amerikai indián szent egyetemes tisztelete. Sok elemző ebben a lépésben politikai hasznot lát: a 20. században az antiklerikalizmus mély gyökereit sem nélkülöző Mexikó Guatemalához hasonló fejlődési utat járt be. A mexikói kormányzati hivatal vallásügyi államtitkársága adatai szerint 3979 bejegyzett egyházi szervezet működik, amelyek 75 százaléka úgynevezett evangéliumi-protestáns, és csak 24 százaléka katolikus. Vallásszociológusok mérései ugyanezeket a százalékos arányszámokat mutatják a felekezeti hozzátartozásról, azzal a különbséggel, hogy szerintük a római katolikusság alkotja a 75 százalékot, az evangéliumi pedig a 24 százalékot. Tehát mintegy húszmillióra tehető az aktív hitéletet élő evangéliumi keresztények száma, de paradox módon mégis még mindig a katolikus egyházi statisztikákat próbálják kozmetikázni. A pünkösdi neoprotestantizmus látványos térnyerését ugyan a szociológusok több okkal magyarázzák, abban mégis megegyeznek, hogy a növekedés aránya különösen a politikai feszültség jellemezte, indiánok által lakott régiókban növekedett.
Leleplezés helyett elleplezés
2002. 08. 02. (VI/31)
