Ünnepi forgalom a párizsi Champs Elysées-n. 2004-től egy hajóban evezünk Fotó: Reuters
A csatlakozás hívei egy régi álom beteljesülését látják a mostani folyamatokban. Már az első világháborút követően megfogalmazódott az a gondolat, hogy az európai béke megteremtésének feltétele az európai egység létrehozása. Ennek a törekvésnek a szolgálatában jött létre 1923-ban a Páneurópai Unió. A második világháborút követően Churchill zürichi beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy Európa jövője Németország és Franciaország kibékítésén múlik.
A mai unió alapjait 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség tette le, majd az Európai Gazdasági Közösség megalakulásával indult az a folyamat, amely napjainkban tetőzik be. A Franciaország, Olaszország, az NSZK és a Benelux államok alkotta közösség 1973-ban Dániával, az Egyesült Királysággal és Írországgal kilenc tagúra bővült. Nyolc évvel később, 1981-ben Görögország, majd négy év múlva Portugália és Spanyolország csatlakozott. Az újabb bővítés tíz évvel később, 1995-ben következett be, amikor Ausztria, Svédország és Finnország csatlakozásával alakult ki a tizenötök jelenlegi szervezete. (Ezen alkalommal Norvégia is meghívást kapott, de ott népszavazáson a többség a csatlakozás ellen foglalt állást.)
Az unió eddigi bővítése során, mint láthatjuk, egyidejűleg legfeljebb három ország csatlakozása következett be, ráadásul a csatlakozók társadalmi-gazdasági fejlettsége viszonylag hasonló volt. Ehhez képest a most csatlakozó tízek között találhatjuk a több mint 38 millió lakosú Lengyelországot és a 397 ezer lakosú Máltát. A görög–török megosztottságtól szenvedő Ciprus és az Oroszországgal még a határkérdésben is vitatkozó Litvánia úgyszintén EU-tag lesz. Nyilvánvaló, hogy ezek a problémák, valamint az egyes országok közötti lényeges különbségek a csatlakozási folyamat olyan kihívásait jelentik, amelyekre teljes mértékben felkészülni szinte lehetetlen.
2002. 12. 20. (VI/51)
