Bárándy Péter igazságügyi, Lamperth Mónika belügyminiszter és Polt Péter legfőbb ügyész. Kezükben a jövő Fotó: Vörös Szilárd
A jelenlegi konfliktus kiéleződésének egyik látványos eleme a K&H Bank volt vezérigazgatójának váratlan ügyészségi kihallgatása, és az a döntés, hogy Rejtő E. Tibort a rendőrség Aradi utcai fogdájából egy büntetés-végrehajtási intézetbe szállították. Az üggyel kapcsolatban meglehetősen zavaros információk kerültek nyilvánosságra. Az ügyészség arra hivatkozik, hogy a fél éve hatályba lépett új büntetőeljárási törvény szerint jogszerűen járt el, ami igaz. Az azonban elgondolkodtató, hogy ha fél éve új szabályozás van, azt a rendőrség miért nem vette eddig észre? Csak nem azért, mert új jogszabály ide, új jogszabály oda, az ügyészek mindeddig nem éltek a kibővített hatáskörükkel, azt csak ebben a nagy figyelmet keltő ügyben tették meg.
Az ügyészség illetékese az egyik rádióműsorban azt mondta, hogy Rejtő E. Tibort azért kellett a rendőrségi fogdából átszállítani a börtönbe, mert a fogdában a sikertelen csótányirtás következtében nem voltak megfelelőek a körülmények. Amennyiben valóban sok volt a csótány (amiben nincs okunk kételkedni), akkor helyes, hogy Rejtő E. Tibort nem hagyták ott. A kérdés csupán az, hogy mi van a többi őrizetessel? Az ő fogva tartásuk körülményeit nem befolyásolják a csótányok? Lehet, hogy a csótányok csak a volt bankelnökökre veszélyesek, a többi fogva tartottra nem?
A felvetődő konkrét kérdések még hosszan sorolhatók, arra azonban az eddigi felvetések is rámutatnak, hogy ebben az ügyben valami nem stimmel. Ráadásul a Legfőbb Ügyészség viszonylag éles hangú nyilatkozata tovább ronthatja a helyzetet, hiszen nyilvánvaló, hogy az 1400 fős ügyészi apparátus mint a nyomozást irányító szervezet teljesen ki van szolgáltatva a létszámában közel harmincszor nagyobb rendőrségnek. Valószínűleg az egész büntető igazságszolgáltatást válságba sodorhatná, ha a két szervezet közötti viszony tovább mérgesedne.
A két szervezet közötti konfliktus hátterében vitathatatlanul a legfőbb ügyész iránti politikai bizalmatlanság húzódik meg. A kormánypártok a legfőbb ügyésznek immár tizenkét interpellációra adott válaszát utasították el, így bátran állítható, hogy a legfőbb ügyész nem élvezi az Országgyűlés többségének bizalmát. Az ellenzék viszont töretlenül bízik a legfőbb ügyészben, és minden interpellációt politikai támadásnak tekint. Hogyan alakult ki ez a helyzet?
A probléma alapjai arra vezethetők vissza, hogy 1990-ben az MDF–SZDSZ megállapodás eredményeként elfogadott alkotmánymódosítás egy közjogi kentaurt hozott létre. Ez azt jelenti, hogy a legfőbb ügyész alkotmányos pozíciójában vannak olyan elemek, amelyek arra utalnak, hogy egy, a parlamenti többségtől független intézményről van szó, és vannak olyanok, amelyek arra utalnak, hogy a legfőbb ügyész igenis a mindenkori többségtől függő helyzetben van.
A legfőbb ügyész parlamenti többségtől való függetlenségére utal, hogy míg az Országgyűlés mandátuma négy év, a legfőbb ügyészt hat évre választják, ugyanúgy, ahogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét vagy az országgyűlési biztosokat. Ugyanakkor, míg a klasszikus független intézményeknél, ahol a mandátum időtartama eltér a parlament mandátumánál, általában a megválasztás feltételei is kivonják a pozíciót a kormánypártok döntési jogköréből. A legfőbb bírót, az alkotmánybírákat, az országgyűlési biztosokat, az Állami Számvevőszék elnökét kétharmados többséggel kell megválasztani, ezzel szemben a legfőbb ügyész megválasztásához egyszer? többség is elegendő.
Míg a klasszikus független intézmények vezetőihez interpelláció nem intézhető, addig a legfőbb ügyész az alkotmány szerint "az Országgyűlésnek felelős" és interpellálható.
Ennek a szabályozásnak az volt az indoka, hogy az MDF is és az SZDSZ is azt a közjogi álláspontot vallotta megállapodásuk megkötésekor, hogy a legfőbb ügyésznek a kormány alá kell tartoznia, mire azonban az ezt rendező jogszabály tervezete elkészült, az akkori két nagy párt között olyan mértékben megromlott a viszony, hogy annak kétharmados elfogadása nem következett be.
Az Antall- és a Horn-kormány idején a szabályozási ellentmondás nem okozott problémát, mivel Györgyi Kálmán személyében olyan legfőbb ügyészt jelölt a pártokkal történt egyeztetés után Göncz Árpád akkori köztársasági elnök, aki a képviselők döntő többségének támogatását élvezte. (1990-ben Györgyi Kálmánt a képviselők 82, 1996-ban pedig 94 százaléka támogatta.)
Györgyi Kálmán két évvel megbízatásának lejárta előtt, 2000 tavaszán, máig tisztázatlan okból lemondott. A döntés hátterében sokan Fidesszel való konfliktust sejtettek. Ezt követően Mádl Ferenc köztársasági elnök egyeztetést kezdett a pártok között. Az egyeztetések alkalmával kiderült, hogy a hat parlamenti párt három-három arányban megosztott a kérdésben. A különös csak az volt, hogy a megosztottság nem kormánypárt–ellenzék határvonalon húzódott. Két kormánypárt, a Fidesz és a Kisgazdapárt, valamint az ellenzéki MIÉP Polt Pétert, a Fidesz egykori képviselőjelöltjét támogatta, míg két ellenzéki párt, az MSZP és az SZDSZ, valamint a kormánypárti MDF egy Csongrád megyei bírót látott volna szívesen a legfőbb ügyészi tisztségben.
Mádl Ferenc ahelyett, hogy további egyeztetéseket folytatott volna új konszenzusos jelölt megtalálása érdekében, Polt Pétert javasolta legfőbb ügyésznek, akit azután a képviselők 55 százaléka támogatott.
Az eddigiekből az tűnik ki, hogy Polt Péter sem jogilag, sem politikailag nem tekinthető független személyiségnek, ő csak a függetlenségnek abba a nimbuszába burkolózik, amit Györgyi Kálmán megteremtett, ahhoz azonban, hogy a jelenlegi legfőbb ügyészt függetlennek tekintsük, legalább akkora támogatottsággal kellene rendelkeznie, mint elődjének. Ennek azonban az ellenkezője igaz. Polt látványosan nem bírja a többség támogatását.
2003. 10. 31. (VII/44)
