George W. Bush és Vlagyimir Putyin. A két elnök megérti egymást Fotó: Reuters
Az orosz sajtó – szokásához híven – mély elemzések helyett néhány idézetre szorítkozott; a találkozó komolyabb értékelése egyedül az interneten volt fellelhető, ahogyan az egyik cím is jelzi: "Putyin h? maradt Bushhoz". Ezekben a cikkekben már érzékelhető az orosz elnök engedékenységét rosszalló hang. Igaz, ez még nem olyan kemény megfogalmazás, mint a pár évvel ezelőtti, rigmussá vált "Putyin Busu prodal dusu" (Putyin eladta a lelkét Bushnak) újságcím, amikor az orosz elnök azzal borzolta fel a kedélyeket, hogy a tadzsikisztáni és üzbegisztáni volt szovjet támaszpontokat az amerikai csapatok rendelkezésére bocsátotta, valamint azt is megengedte, hogy "humanitárius segélyt szállító" repülőgépeik használhassák az orosz légteret, végezetül bezárta az utolsó vietnami orosz katonai támaszpontot és azt a kubait, amelyről szemmel lehetett tartani az Egyesült Államokat. Az internetes cikkek többsége most az iraki hadművelettel kapcsolatos engedékenységet bírálja leginkább.
Putyin még nem is olyan régen keményen kiállt amellett, hogy az iraki kérdésben az ENSZ-nek döntő szóval kell bírnia, azonban Amerikában járva feltűnően kerülte a témát. Noha tény, hogy máig nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban, és ez a háború ellenzőinek pozícióját erősíti, Putyin nemhogy nem élt a kritika lehetőségével, de közelebbi barátságba is került az amerikai elnökkel. Sok oroszt ez a még Jelcin idejében "divatba jött" elnökbarátság egyre jobban felbőszít: részben azért, mert szerintük Oroszország érdekeit ez hátrányosan érinti.
"A nagy összeborulás óhatatlanul is azt a kérdést veti fel, mi van mögötte – olvassuk az egyik orosz weboldalon. – Csak nem a kölcsönös bűnbocsánat?" A szerző szerint Putyin megbocsátotta Bushnak az iraki ügyet, amaz pedig szemet hunyt a csecsen probléma felett. Az amerikai elnöki hivatal jelenleg támogatja Moszkvát a csecsen hadműveletben, a nemzetközi terrorizmus elleni harc jegyében.
Putyin irányváltása gyakorlatilag az iraki háborút ellenző orosz–német–francia tábor széteséséhez vezetett; most már inkább egy újabb "trojka" a – második világháború idején létező – Németországot ellensúlyozó orosz– brit–amerikai szövetség újraéledéséről rebesgetnek, bár nem valószínű, hogy Oroszország aláásná a Németországgal jelenleg fennálló, gyümölcsöző gazdasági és politikai kapcsolatát.
Érdekes, ahogy a press-centr.ru cím? weboldal magyarázza Putyin irányváltását az iraki kérdésben: eszerint a nagy engedmények mögött az a cél húzódik meg, hogy Amerika ismerje el Oroszország kizárólagos jogát a volt szovjet államok területén; úgymond "neked Irak, nekünk a FÁK". Ennek érdekében Moszkva állítólag még Iránhoz fűződő kapcsolatát is kész lenne felülvizsgálni. Ha ez igaz, akkor Putyin lépései érthetőek, hiszen jóval könnyebb a saját házunk táján rendet tartani, mint több ezer kilométernyi messzeségben, ami mellesleg birodalmi pozíciójának megtartását is segítené. Oroszország amúgy is atomnagyhatalom, és az űrkutatásban is elöl jár, főleg a Columbia tragédiája után. Elemzők azt is megjegyezték, hogy Oroszország nem ellenzi már az amerikaiak űrpajzs- tervét – bizonyára nem véletlenül. Vagy úgy véli, hogy erre most úgy sincs energiájuk, vagy maga is készül ilyesmire. Az ilyen horderej? dolgok mellett pedig, mint az űrből kontrollálni az egész világot, nyilván eltörpül az Irak elleni hadművelet.
Az olyan eseményeken, mint amilyen a Putyin–Bush találkozó, "készül a nagypolitika" – és az nem mindig világos az elemzők és újságírók előtt sem, nem is beszélve az egyszeri polgárokról. Véleményük azonban nekik is van. Az orosz és amerikai szociológusok új adatokkal gyarapodtak a találkozóval kapcsolatban. Arra a kérdésre, milyen asszociációi vannak Oroszország említésére az átlag amerikainak, a következő válaszokat kapják: kommunizmus, fegyverkezési verseny, KGB, hideg. Az oroszok ugyanerre a kérdésre az amerikaiakkal kapcsolatosan a következő fogalmakat sorolják: gazdag ország, fejlett gazdaság, agresszív külpolitika. Mindebből az vonható le, hogy az orosz emberek kevésbé sztereotip módon, aktuálisabban közelítik meg a kérdést. Asszociációik nem a hidegháborús korszakhoz, hanem az elmúlt néhány évhez kapcsolódnak. Megjegyzendő az is, hogy az agresszív politikát nem a nemzethez, hanem a kormányhoz kötik. Az oroszok 76 százaléka azt vallotta, jól viszonyul az amerikai néphez, azonban a kormány iránti szimpátia már csak 38 százalék volt. Az amerikaiak közül mindössze 23 százalék tartotta barátnak az oroszokat és országukat, 48 százalékuk úgy tartja, hogy az oroszok csak kényszer? partnerei az Egyesült Államoknak. Mindezek ellenére a két állam közeledése folytatódik.
2003. 10. 03. (VII/40)
