"Kaya Ibrahim 16 éve a barátom "

Weisz József. Gyötörte a lelkiismeret Fotók: Vörös Szilárd

– Kezdjük az elejéről. Mikor és hogy került Németországba?

– A hetvenes évek vége felé maszek autójavító voltam, kilenc embert foglalkoztattam. Ezt akkoriban nem nézték jó szemmel, úgyhogy eldöntöttük, itt hagyjuk Magyarországot. 1981-ben Jugoszlávián és Ausztrián keresztül jutottunk el Németországba, közben persze néhány hónapot lágerben töltöttünk. A feleségemmel és két fiammal mentünk, a harmadik gyerek már kint született.

– Mihez kezdett az új hazában?

– Eleinte kint is autójavítással foglalkoztam, aztán saját vállalkozásokba fogtam, egy ideig zöldséggel is kereskedtem. 1994-ben alapítottam a W+A Marketinget itt, Magyarországon, használt autókat adtunk-vettünk.

– Ebben az időben már kettős állampolgár volt?

– Igen, magyar-német állampolgár vagyok. Szóval a W+A pár hónap alatt adósságokba került, úgyhogy elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. És itt kapcsolódik a történethez Kaya Ibrahim.

– Honnan ismeri?

– Löwensteinben szomszédok voltunk, idestova tizenhat éve ismerem.

– Magyarországon szinte fogalommá vált a neve, miközben alig tudunk róla valamit. Mondjon néhány szót!

– Kaya Ibrahim most harminchét éves, négy gyerek apja, egy autógyárban hegesztő. Gyerekkorában érkezett Németországba a családjával.

A házuk alsó részét a helyi mohamedán vallási közösség használja, Ibrahim apja az egyik elöljáró.

– Honnan jött az ötlet, hogy neki adja el a cégét?

– Ez nem egy eredeti ötlet, nagyon sokan csinálták, és szerintem csinálják ma is: amikor becsődöl a cég, eladják egy külföldinek, onnantól kezdve aztán nála keresik a köztartozásokat is. Nekem ott volt a lehetőség a szomszédban, Ibrahim. Megkérdeztem tőle, vállalja-e, azt mondta, ha nem lesz probléma, akkor igen. Csúnya szó, ha azt mondom, hogy üzlettársak voltunk, mert baráti gesztus volt tőle, hogy megvette a cégemet. Hogy kapott-e ezért pénzt, az egy dolog.

– Gondolom, kapott.

– Néhány ezer márkát.

– Mennyi időt vesz igénybe egy ilyen adásvétel?

– Mi csütörtök este indultunk Magyarországra, vasárnap már újra Németországban voltunk, hétfőn dolgozni kellett.

– Mekkora adósságtól szabadult meg?

– Nem milliókról van szó, ezek köztartozások voltak. De nehogy azt higgye, hogy abból a bizniszből éltem, hogy eladogattam a mások gázos cégeit, ez nem így volt, csak három esetben. Az enyém vonzotta a másik kettőt: az egyik ismerősöm, Sipos László szintén túl akart adni két "beragadt" vállalkozásán. Ezeket Kaya Neset, az Ibrahim bátyja vette meg, nem is volt belőle semmi probléma, mindenki jól járt. A magyarországi cégbíróság egy idő után törölte a cégeket a nyilvántartásból, mivel az új tulajdonosokat nem találták.

– Ami mindenkit érdekel az az: hogyan került a Fidesz-közeli cégek közelébe?

– Szeretném hangsúlyozni, hogy a cégek Fidesz-közeliségéről én csak 1998-ban szereztem tudomást. 95-ben ismerkedtem össze egy Tasnádi Zsolt nev? úriemberrel, aki Siposon keresztül talált rám. Nyilván tőle tudott a cégeladásainkról, mivel arra kért, hogy szerezzek neki hat személyt, hasonló célból. Én szóltam az Ibrahimnak, hogy úgy néz ki, megint lesz üzlet. Úgyhogy összegyűjtöttem hat személy adatait: az Ibrahimét, a bátyjáét, annak feleségéét, aztán az én feleségem egyik munkatársáét, annak a fiáét, és hatodikként Josip Totét.

– Ez utóbbit is ismerte?

– Őt nem, az ő adatait én is vettem valakitől.

– Hogyan zajlott a "kiközvetítés"?

– A/4-es lapokra fénymásoltam az útleveleket, és alatta feltüntettem a tulajdonosok minden adatát, aztán a hat oldalt elfaxoltam Tasnádinak.

– Erről tudtak az érintettek?

– Persze, hát gondolhatja, hogy nem a tudtuk nélkül másoltam le az útleveleiket. Ők bíztak bennem, hiszen az én cégem eladásakor Ibrahimot hoztam Magyarországra, a Sipos esetében meg a bátyját, és semmi olyan nem történt, amitől félniük kellett: bementünk a közjegyzőhöz, a cégbíróságon beadtuk a papírokat és szépen hazajöttünk. Látták, hogy nem bujkálunk, nyíltan bemegyünk állami hivatalokba, és nincs semmi probléma.

– Arról tehát nem esett szó, hogy milyen cégeket kellene megvásárolni.

– Nem, de őszintén szólva ez nem is érdekelt.

– Mennyi pénzt ajánlott Tas-nádi?

– Minden vevő után tízezer márkát, ami úgy oszlott volna meg, hogy ötezer a vevőé, ötezer a közvetítőé, vagyis jelen esetben az enyém. De ebből nem lett semmi, mert pár nap múlva Tasnádi közölte, hogy mégse lesznek cégeladások, így aztán nincs is miért fizetnie. Pontosabban egy céget mégis eladott, ez a saját kft.-je volt, a Happy Tours. Ezt végül én és Kaya Neset felesége vettük meg Tasnáditól, és meg is kaptuk érte a pénzt.

– Ez mikor volt?

– 95 nyarán.

– Mi történt ezután?

– 1998 nyarán robbant ki a botrány Magyarországon, hogy egy nap alatt tizenvalahány Fidesz-közeli céget eltüntettek a köztartozásaikkal együtt úgy, hogy eladták egy Kaya Ibrahim nev? németországi török vendégmunkásnak, később pedig két másikat Josip Totnak. Nem sokkal később mi is értesültünk a dologról. Csak tátottuk a szánkat. Szegény Ibrahimot el is csípte egy török riporter, és egy hónapon át faggatta, a stuttgarti török tévécsatornán pedig naponta bemondták a történteket. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, hogy azokat a neveket használták fel, amik valamikor a kezemben voltak, és amelyeket én faxoltam át 95-ben Tasnádinak. De én ebben már nem voltam benne, sem az Ibrahim. Mi azt hittük, hogy 95-ben lezárult az ügy.