Szabadka főtere Fotók: H. S.
A határon pillanatok alatt átjutunk mindenféle kontroll nélkül, nekem ez is újdonság, mert legutóbb még a kézitáskáink tartalmát is kiforgatták, de "azóta nagyot változott a világ" – mondják útitársaim, akik szinte naponta megfordulnak itt. Az autópálya-rendőrség azonban a régi módon mindenkit igyekszik megsarcolni, ha elkövetett valamit, ha nem, ebből egészítik ki a jövedelmüket – summázza az ügyet egyszerűen a kormánynál ülő A., aki Topolyáról költözött el Csongrád megyébe. Körülbelül félóra múlva már Szabadkán, a Magyar Szó szerkesztőségében beszélgetünk kollégákkal, akik arra kérnek, ne írjam le nevüket, mert jobb nekik az anonimitás. Nem félnek, de mostanság nincsenek jó érzéseik. Tavaly december 27-e óta – amikor a Szerb Radikális Párt az akkori választásokon elsöprő fölényt szerzett – megváltozott az egész ország hangulata, más lett az emberek viselkedése.
Bár a totális hatalmat nem sikerült megszerezniük, de elég erősek ahhoz, hogy az egész parlamentáris demokráciát egyhelyben topogásra kényszerítsék. Rögtön a választások éjszakáján ledöntötték a horvát nemzeti hős, Matia Gubec (a horvát Dózsa György) szobrát itt, Szabadka mellett – idézi fel az eseményeket az újság egyik munkatársa. Azóta egyre csak fokozódik ez a nacionalista kilengés, egyre-másra jönnek
a hírek az általános és középiskolákból, hogy durva verekedések törnek ki szinte mindennap a szerb és magyar származású diákok között.
A Helsinki Bizottság adatai szerint az idén már kettőszázkilencven ilyen eset történt a különböző etnikumok ellen. Ezek nemcsak verekedéseket, hanem temetőrongálásokat, sírgyalázásokat és uszító, sok esetben halállal fenyegető falfirkákat jelentenek – magyarázza K., aki a legtöbbet foglalkozott az újságnál ezekkel az atrocitásokkal. Számtalan azoknak a verekedéseknek a száma, amikor magyar kisdiákokat hagytak helyben szerb fiúkból álló bandák. A rendőrség eljárása szinte nevetséges. Szabálysértési ügyként kezelik a néha súlyos testi sérülésekkel járó verekedéseket, és ezer dinár – 3600 forint – pénzbírsággal sújtják a résztvevőket. Az iskolának is érdeke, hogy ezeket a szinte mindennapos incidenseket szőnyeg alá söpörjék. Az igazgatóknak és a szülőknek is az volt a követendő eljárásminta, hogy egymás közt lerendezzék az ügyeket. Mióta azonban a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) felemelte a szavát ezekben az ügyekben, azóta a szülők is nyilvánosságra merik hozni a történteket. Kasza József, a VMSZ elnöke kész volt nemzetközi fórumon segítséget kérni, hogy ezek a súlyos etnikai támadások megszűnjenek a magyarok és más kisebbségek ellen.
Szabadkán két középiskolában is civil rendőrök teljesítenek szolgálatot. Persze a megoldást, a várva várt békét ez sem hozta meg, csak annyit jelentett, hogy nem az iskolában, hanem az utcán folynak tovább a harcok. Egyetlenegy nagyon súlyos esetben történt csupán komolyabb rendőrségi eljárás, amikor Magyarkanizsán tizennyolc magyar fiatal közül nyolcat eszméletlenre vert egy szerb fiatalokból álló társaság. Ez az eljárás még folyik – teszi hozzá M., aki szerint a konfliktusok hátterében egy jól kivehető demográfiai hullám húzódik meg. Most válnak felnőtté azok a gyerekek, akik a délszláv konfliktus idején születtek, és sok esetben megszenvedték a háború társadalmi következményeit. El kellett költözniük, ide telepítették őket a Vajdaságba. Ezért érthető, hogy a szüleik erős nacionalista érzéseket alakítottak ki bennük. Pedig Szabadkát az egész délszláv konfliktus alatt a béke oázisaként emlegették. Létezik egy felmérés ebből az időből, amit az egész akkori Jugoszláviában készítettek, és amely szerint a megkérdezettek 23 százaléka nevezte meg a kisebbségeket a háború igazi okaiként. Tavaly tavaszra ez a szám 10 százalék körüli értéken állt, ami megfelel a többi európai államban mért értékeknek. "Persze miránk mindig más szemmel néztek,
hiszen úgymond az anyaországgal együtt a NATO szövetségeseinek tekintettek bennünket, és az amerikai bombázások ideje alatt nyilván mi is a gyűlölet célpontjaivá váltunk – folytatja M. – Kár volt beavatkozni, illetve elkezdeni az amerikaiaknak a bombázást, mert a bombázások után félbemaradtak a hadműveletek, maradt minden a régiben. Ma már úgy látjuk, ez egy félmegoldás volt csupán" – tekinti át röviden az elmúlt tíz év eseményeit M.
Közben sikerült telefonon utolérnünk az egyik szülőt, akinek a gyermekét éppen egy hete támadta meg egy szerb tizenévesekből álló banda. Sírva, zokogva kéri, ne írjuk le a nevüket, mert félnek, hogy újabb folytatása lesz a balhénak. Szinte szokványos a forgatókönyv, állítja M., egy vékonydongájú kis szerb srác addig provokálja a magyar fiúkat, amíg azok el nem püfölik, majd aztán ennek okán jöhet a bosszú. Általában ilyenkor húszan-harmincan indulnak a vendetta végrehajtására.
Elköszönünk a Magyar Szó munkatársaitól. Szabadka főterén béke honol, a sétálóutca mediterrán hangulatot idéz. Rengeteg kávéház, grillterasz és jólöltözött, békés vendég. Semmi nyoma a feszültségnek, szinte idilli a kép, ahogyan a szökőkútnál a kismamák gyerekeikkel sétálnak. A színház oldalában néhány falfirka van, de tolmácsunk szerint ez csak a kosárlabdacsapatot biztatja jobb teljesítményre. Igaz, még az előbb elmondták a Magyar Szónál, hogy másnap ezeket a feliratokat mindig eltakarítja a helyhatóság. Topolyára indulunk, amely harminc kilométerre délre fekszik Szabadkától. Itt egy igazi politikussal találkozunk, Burcsár Andrással, aki a Vajdasági Gazdakörök Szövetségének alelnöke. A hetvenen túl járó férfi fél életét az egykori jugoszláv politikában töltötte. Szudán, Zambia, Irán, Kína – állomáshelyeinek rövid felsorolásával kezdi. De aztán egy velős mondattal jellemzi Szerbia jelenlegi állapotát: "Szerbia mindig is olyan volt, mint a csárdást táncoló legény. Előbb jobbról balra tartott, majd ismét jobbra vitte a tánclépés. Az egykori szerb királyság idején még csak Szerbia, Horvátország és Szlovénia tartozott az államszövetségbe, amely már akkor is nagyobb álmokat dédelgetett. Majd a világháborúk után következett a balra tolódás, Tito marsall ideológiai elképzelései szerint. Az ő kommunista ideológiája elnyomta a Nagy-Szerbia eszméjét, de kiderült, hogy csak ideig-óráig" – mondja Burcsár úr. Milosevics már a Nagy-Szerbia eszményképével nyerte meg előbb a kommunista párt elnöki posztját, majd később a jugoszláv elnöki széket is. Ebben az időben gyakoriak voltak az úgynevezett meetingek, amikor állami költségen stadionokba szállították az embereket, hogy ott hallgassák meg a szerb nacionalizmust éltető propagandistákat, és a végén egy jót igyanak-egyenek a jövőre. Ennek eredményeként előkerültek a fegyverek, és Szlovénia területi leválásával megindult a délszláv háborús konfliktus. A horvátokkal a Duna mentén folyamatosan tartottak a kisebb-nagyobb csetepaték, majd következett Bosznia, aminek a tetőpontja a srebrenicai vérengzés, ahol tizenegyezer muzulmán esett ennek az eszmének áldozatául.
Sem a NATO, sem Európa nincs tisztában a Balkán, ezen belül Szerbia súlyával, ezt jól jelzi Koszovó kérdése. Hála Istennek, hogy most Borisz Tadic személyében egy Európa és a rendezés irányába elkötelezett elnök került hatalomra. A radikális párt elnökjelöltje ugyanis nyíltan hangoztatta: ha megnyerik az elnökválasztást, a szerb hadseregnek és rendőrségnek vissza kell térnie Koszovóba. Nikolic (a Hágában raboskodó Voislav Seselj vajda pártelnök utódja) nem mondott le Koszovóról, és vele együtt azt hiszem sokan bizonyos nosztalgiával gondolnak Koszovóra, mert úgymond Bizánc idejében ott ringott Szerbia bölcsője – magyarázza Burcsár András.
"Magyarok, takarodjatok Magyarországra!!!"
2004. 07. 16. (VIII/29)
