Ramallahban Arafat temetésére készülnek. Elfogadja-e a palesztin közvélemény az új vezetőket? Fotó: Reuters
El-Szabri jeruzsálemi főmufti a hét elején bejelentette, hogy Arafat szóbeli végakarata szerint az al-Aksza mecsetben, a jeruzsálemi Templom-hegyen kell őt eltemetni. Erről a lehetőségről az izraeli kormány hallani sem akar, amihez a szókimondásáról híres Tomi Lapid igazságügy-miniszter még hozzá is tette: "Jeruzsálemben zsidó királyok szoktak temetkezni, nem arab terroristák."
Lapzártakor az látszik valószínűnek, hogy a búcsúszertartást Kairóban fogják megrendezni Arafat emlékére, majd utána Ramallahba szállítják a palesztin vezető földi maradványait, abba az épületben, ahol az utolsó három évet gyakorlatilag házi őrizetben töltötte. Izraelben fokozott készültséget léptettek életbe, mivel attól tartanak, hogy a gyászolók ezrei vezérük tetemével Jeruzsálem felé menetelnek, hogy erőszakkal a mecsetben hantolhassák el. Ennek a lehetősége a jövőben is fennáll, mivel a palesztin vezetők hangsúlyozzák: a ramallahi mauzóleum csak ideiglenes nyugvóhely Arafat számára.
Abdel Rauf Arafat al-Kudva al-Huszeini 1929-ben az egyiptomi Kairóban és nem – mint némely forrás állítja – Jeruzsálemben született. Jon Pacepa, Ceausescu titkosszolgálatának volt vezetője szerint születési helyét a KGB hamisította, hogy Arafatot palesztin menekült család sarjaként mutathassa be. (A Palesztin Hatóság honlapján születési helyként a Gázai övezet szerepel.) Arafat gyermekéveit nagybátyja, Hitler harcostársa, a nácibarát Amin el-Husszeini mellett Jeruzsálemben töltötte, majd Kairóban építészmérnöki oklevelet szerzett, ahol a katonai akadémiát is elvégezte. 1956-ban az egyiptomi hadsereg tisztjeként részt vett az Egyiptom katasztrofális vereségével végződő szuezi háborúban. Mérnökként Kuvaitban dolgozva teremtette meg a későbbi Fatah, a Palesztinai Nemzeti Felszabadítási Szervezet pénzügyi alapjait.
(Kuvaitnak a palesztin ügyre áldozott önzetlen anyagi és politikai támogatását később azzal hálálta meg, hogy 1991-ben az országot lángba-vérbe borító Szaddám Huszein oldalára állt.)
1965-ben a PFSZ akkori ellenzékeként megalakított Fatah szervezet vezetését Arafatnak sikerült rövid idő alatt korrupcióval, fenyegetéssel és zsarolással megszereznie. Az 1967-es hatnapos háború tanúságai nyomán Arafat elhatározta, hogy önállósítja a palesztin ügyet. Jordániában telepedett le, és fegyvereseivel izraeli polgári célpontok ellen terrorcselekmények sorozatát követte el. 1969-ben belépett a PFSZ-be, ahol hamarosan a szervezet elnökévé választották.
Arafat ettől kezdve terrorcselekményeit Európára is kiterjesztette. Repülőgépek, izraeli követségek és más zsidó polgári célpontok ellen hajtottak végre terrortámadást. 1972-ben az ő vezetésével működő szervezet tagjai mészároltak le tizenegy izraeli sportolót a müncheni olimpián. 1973-ban az arab államok ismét vereséget szenvedtek Izraeltől. Az olajbojkott hatására, de Arafat véres terrorja ellenére az ENSZ-ben a PFSZ, a palesztin nép kizárólagos képviselőjeként megfigyelői státuszt kapott. Arafatot államfőként fogadta a világszervezet közgyűlése.
Mivel Jasszer Arafat 1970 szeptemberében összeesküvést szőtt Husszein király hatalmának megdöntésére Jordániában, a hasemiták kiűzték őt és fegyvereseit az országból. Az 1970-es évek végén átvette a hatalmat Dél-Libanonban és polgárháború kirobbantásával megkísérelte onnan a keresztény maronnita lakosságot elűzni. 1982-ben emberei felrobbantották Basír Dzsemajel libanoni elnököt és az egész kormányt, a falangista párt vezérkarával együtt. Az izraeli hadsereg nemzetközi nyomásra három hónapos ostrom után futni engedte Bejrútból. Meg sem áll Tuniszig, ahonnan tovább folytatta egész Európára kiterjedő terrortevékenységét. Izraelben a palesztinok lakta területeken
a Hamasz irányításával 1987-ben helyi lázadás tört ki. Arafat azzal ragadta magához ismét a kezdeményezést, hogy 1988-ban kikiáltotta a palesztin államot. A nyolcvanas évek végén a Szovjetunió felbomlásávál véget ért a nemzetközi kommunizmus pénzügyi és politikai atyáskodása a palesztin terror felett. Arafat ekkor a Kuvaitot megszálló és Szaúd-Arábiát fenyegető Szaddám Huszein mellé állt, a nemzetközi közösség azonban a "palesztin ügy" érdekében utóbb még ezt is megbocsátotta neki.
Egy, a megszállt területeken élő, de nem PFSZ-tagokból álló palesztin küldöttség meghívást kapott a madridi békekonferenciára, a háttérben azonban az izraeli Munkapárt titkos tárgyalásokba kezdett Arafattal Oslóban. 1993. szeptember 13-án Jasszer Arafat, Jichak Rabin és Simon Peresz aláírta Washingtonban az "Elvi Nyilatkozat"-ot. Arafat Rabinnak küldött levelében elismerte Izrael létezéséhez való jogát, elvetette az erőszakos cselekményeket (terrort), és ígéretet tett, hogy minden vitás kérdést békés úton rendez. Cserébe Rabin a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjeként ismerte el. Arafat diadalmenetben térhetett vissza Gázába, és 1994-ben Rabinnal és Peresszel megosztva a Nobel-békedíjat is átvehette az izraeliek és palesztinok közötti megbékéléséért. Ezzel egy időben azonban egy johannesburgi mecsetben Arafat az oslói megállapodást Mohammednek a medinai zsidókkal kötött alkujához hasonlította. A próféta akkor tíz éves átmeneti időszak után kiirtotta a medinai zsidókat. Arafat még ezt a tízéves békeidőszakot sem tartotta be. A Fatah tagjaiból izraeli fegyverekkel és amerikai kiképzéssel verbuvált palesztin rendőrség tétlenül szemlélte a palesztin szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád és a Fatah Sólymai /Arafat ifjúsági szervezete/ stb...) gyilkos terrorját.
Arafat sosem adta fel stratégiai célját, Izrael felszámolását. A tárgyalásokkal csupán taktikai eszköztárát bővítette. A terrorra való hivatkozással Arafat a tárgyalóasztalnál igyekezett a lehető legtöbb területi engedményt kicsikarni. Angolul a nemzetközi közösségnek békevágyát hangsúlyozta, arabul szónokolva azonban célja változatlan volt: egységes arab Palesztina a "tengertől a folyóig", azaz Izrael egész területén. A Jerikó–Gáza megállapodás során megszerezte a Gázai övezet és Júdea, majd további egyezményekkel a Nyugati-part (Szamária) jelentős részét, köztük a nagy palesztin többség? városok feletti ellenőrzést.
1995-ben a Hamasz és az Iszlám Dzsihád megkezdte a síita Hezbollahtól tanult tömeggyilkosságok végrehajtását. Az új taktikával támadó öngyilkos merénylők nőket, gyermekeket, öregeket és fegyvertelen férfiakat gyilkoltak válogatás nélkül. A palesztin "rendőrség" a terrorszervezeteknek védernyőt és büntetlenséget biztosított, a kampányszerűen letartóztatott radikálisokat pedig gyakran néhány nap múlva szabadon engedték.
Arafatot kellemetlenül érintette, hogy 2000 nyarán Clinton Camp David-i nyaralójába kérette. (A demokrata elnök nyolc éve alatt Arafat járt a külföldi államférfiak között a legtöbbször az elnöki rezidencián, igaz utána George W. Bush egyszer sem volt hajlandó találkozni a palesztin vezetővel.) Camp Davidben Barak ajánlatot tett a palesztin állam megalakítására Kelet-Jeruzsálem fővárossal, azzal a feltétellel, hogy Arafat lemond minden további követeléséről. Arafat visszautasította az ajánlatot, majd utóbb azt állította, hogy Izrael "bantusztánokat" akart neki felajánlani. Arafat azonban ekkor már elhatározta az "al-Aksza intifáda" megkezdését, csak a megfelelő alkalomra várt, amelyet Saron Templom-hegyi látogatása hozott el számára. A négy éven át tartó öngyilkos terrorhullám alatt több mint hatezer izraeli és palesztin esett áldozatul.
A palesztin függetlenséghez és "szabadsághoz" elég lett volna, ha Arafat aláírja a Camp David-i megállapodást. Ő azonban elvetette a palesztin függetlenséget, mert ennél többet akart. Izrael államot és lakosságát akarta elűzni-elpusztítani. E célból indíttatta el az Al-Aksza intifádát. Ő irányította és pénzelte a Fatah tömeggyilkos merényleteit, amelyekért az al-Aksza Mártírjainak Brigádjai vállalták a felelősséget. Ő hozatta létre a "Népi ellenállási bizottságokat", amelyekben a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah szervezetei összehangoltan hajtották végre az öngyilkos merényleteket.
Arafat elkerülte azt, hogy valaha is felelősségre vonják a terrorcselekményekért. Párizsban kórházi ágyban, párnák közt, a Nobel-békedíjjal a zsebében költözött át a másvilágra.
2004. 11. 12. (VIII/46)
