– Mikor a családunk megkapta ezt az anyagot a Történelmi Hivataltól, mi ezzel kiálltunk a televízió elé és elmondtuk. Az, hogy ezt hogyan dolgozza fel a színésztársadalom – és nem csak a színésztársadalom –, az már rájuk tartozik.
– Megrendült? Megrendültek?
– Bár én ezt az embert nagyon nem szerettem, igazságtalan és abszolút hangulatától függő kritikái miatt, de ez a hír azért váratlan volt és megviselt. Nem is nagyon akarok róla beszélni. Talán csak annyit, hogyha ezt a bilit kilencvenben kiborítottuk volna, ezeket az ügyeket már réges rég megrágtuk és megemésztettük volna. Még a megemészthetetlent is. De tizennégy évvel a rendszerváltás után nem jó ilyen dolgokkal szembesülni.
– Az, hogy a testvéréről MGP jelentett, összefüggött azzal, hogy nem szerette őt, és rosszakat írt róla?
– Nézze, ezek az emberek feltehetőleg feladatokat kaptak. Mikor két évi vidéki száműzetés után Latinovits Zoltán, a testvérem, visszakerült Pestre – nem oda, ahova való lett volna – elképzelhető, lehet, hogy azt az ukázt kapta MGP, hogy na, elég volt ebből a Latinovitsból Pesten, nyomjuk vissza vidékre, vagy csináljunk valamit. Persze ez csak feltételezés, éppen ezért rendkívül finoman kell ezzel a történettel bánni, mert nem tudjuk bizonyítani.
– Ha találkoznának holnap a körúton vagy egy színházi bemutatón, beszélnének egymással?
– Én nem beszélek vele azóta, amióta Zoli meghalt. Sőt, ha messziről meglátom őt valahol, átmegyek a túloldalra.
2004. 11. 26. (VIII/48)
