– Három miskolci haverom sikeresen végrehajtotta, elvitték a másfél kiló kokaint a célállomásra, hazarepültek, és itthon megkapták a jussukat. Tízezer eurót. Egy útért, attól függően, hogy érkezel és milyen költségeid voltak, mostanában nyolctól tízezer euró jár. Átadja a pénzt, kezet ráztok, sose láttátok egymást, és mindenki megy a maga útjára.
– Tulajdonképpen miért vágtál bele?
– Nem a pénz miatt vállaltam be, nem voltak megélhetési gondjaim. Mindenünk megvolt, barátnőmmel laktam egy kétszobás luxuslakásban, ami az édesapámé volt, a hűtő, bárpult mindig tele volt. Egyszer csak jött az ötlet, én is kipróbálnék egy ilyet, ez még nem volt az életemben.
– Mi az, ami volt már az életedben?
– Majdnem minden. Eleve imádom a veszélyt, meg ami izgalmas, szokatlan és furcsa.
– Drogozol?
– Csak lájtosan, marihuánát.
– Mit dolgoztál Miskolcon?
– Ipari alpinista voltam. Nyolcvan kiló izom voltam, élveztem, ahogy ugrálok a köteleken körbe-körbe a hátamon egy ötvenkilós cementeszsákkal. Legtöbben már attól lezuhannának, ha csak lenéznének.
– Hol buktál le?
– Ecuadorban a nemzetközi repülőtéren. De már addig áthaladtam a cuccal több helyközi járaton és reptéren is, de mindenhol átjutottam az ellenőrzéseken. Pedig volt minden, kutya, röntgen, áttapogattak mindenhol kézzel is, de nem vettek észre semmit.
– Mindenkit így átnéztek, vagy csak a gyanúsabbakat?
– Főleg a fiatalabbakat. Ez egy olyan ország, ahol a kábítószer szeret a reptereken így kifele szaladni.
– Hol volt az anyag?
– A két cipőm talpában volt szépen elosztva másfél kiló kokain. Már fent voltam a gépen, mikor visszahívtak. Azt mondta egy ilyen rendőrféle, de csak úgy, mintha semmi lényegeset nem mondana, és hogy csak én halljam: ha a kezembe nyomsz most hatezer dollárt, visszaülhetsz a helyedre. Hogy adtam volna? Ezután lerángattak a gépről, de akkor már többen is odajöttek, lehúzták a cipőmet, kiszedték belőle az anyagot, aztán jól összevertek. Ami még ennél is furcsább, egy-két gramm híján másfél kiló anyag volt nálam, és a bűnvádi jegyzőkönyvben már csak egy kilóról van szó. Fél kiló még ott a reptéren szőrén-szálán eltűnt. Beáldoztak, hogy az utánam jövő, aki öt kilót vitt, át tudjon menni. Úgy vettem észre, a reptéren majdnem mindent tudnak mindenkiről, csak korrupció és szervezés kérdése, ki megy át, és ki akad fenn. Később tudtam meg, hogy azon a járaton velem együtt nyolc futár utazott, csak én buktam le, a másik hét továbbrepült.
– Pestre kellett volna hoznod az anyagot?
– Nem, Madridba, ott várt volna a magyar összekötőm, aki szintén miskolci, de már öt éve ott él. Egy miskolci nő és ez a férfi szervezi mostanában a futárokat, körülbelül százszoros haszonkulccsal dolgoznak.
– Ők nincsenek börtönben?
– Nincsenek. És szerintem nem is lesznek.
– Ezt miből gondolod?
– Kérdezzél mást.
– Ki tudta a környezetedből, hogy futárkodni mész, és nem "havajozni"?
– Csak a kedvesem, a majdnem menyasszonyom. Itt verem a fejem ebbe a gennyes cellafalba, hogy miért nem hallgattam rá. Az utolsó pillanatokban már sírva könyörgött, hogy ne menjek el, csináljam vissza, mert fél, hogy nem lát többé. Most már én is félek, hogy itt fogok megdögleni ebbe a k
börtönbe. Akár tizenöt évet is kaphatok, és ha nem tudnak majd hazahozni, itt nem fogom túlélni.
– Miért nem?
– Mert ez egy halálgyár. Minden pénzbe kerül, azért is fizetnem kellett, hogy ebbe a cellába lehessek. Ételért, italért, orvosért, mindenért. Mikor behoztak, a kajás őr azt mondta (aki osztja a kaját, de szintén rab): na mit veszek? Mondtam neki, én tőled semmit. Előkapta a harmincnyolcasát, és egy akkora kokit adott a nyelével, hogy a bal szemem fölött szétnyílt a homlokom. Három hétig szinte semmit nem ettem, csak vizet ittam, az ingyen van, aztán az anyám végre küldött pénzt.
2005. 08. 12. (IX/32)
