Kiégett autók egy párizsi roncstelepen. A pusztítás emlékműve Fotó: Reuters
A katonatiszt maga köré gyűjtött több elégedetlen fiatal katonát, többek között olyanokat, akik az SS arab divíziójának, a Handzarnak a soraiból jöttek. Ők magukkal hozták a Handzar vezetőjétől, Hadzs Amin al Huszeini, volt jeruzsálemi főmuftitól, a palesztin felszabadítási mozgalom egyik első ideológusától eltanult "a módszereket", melyeket aztán tovább is fejlesztettek. Ebből a kemény magból alakult ki az FLN, a Nemzeti Felszabadulási Front. Ben Bella instrukciói szerint az FLN tagjainak a küldetése a következő volt: "megölni minden olyan személyt, aki érdembeli tárgyalópartnerként igyekszik fellépni", de bárkit, aki tárgyalni szeretne, aki helyi vezetőként lép fel, és "megölni a gyermekeiket is, mindenkit, aki adót fizet, vagy vesz fel
".
A mérsékelt muzulmán értelmiség, vezető réteg likvidálása során (hihetetlen barbarizmussal, szisztematikus kínzásokkal, élő és holttestek megcsonkításával) mintegy húszezer muzulmánt végeztek ki, szemben a jóval kisebb számú európai áldozattal. Az egyik cél az volt, hogy a muzulmán lakosság számára ne maradjon más politikai alternatíva, csak az FLN; a másik a francia haderők bosszúra gerjesztése volt, hogy ez által a muzulmán lakosságot még jobban elidegenítsék minden békés politikai megoldástól.
Az 1954-ben indult mozgalom az 50-es évek végéig olyan terror alatt tartotta a teljes muzulmán lakosságot, hogy végül a nép elfogadta kizárólagos képviselőjének, amely még békét is kötött Franciaországgal, és "kivívta" az ország függetlenségét.
Amikor a második világháború hősét, de Gaulle tábornokot visszahívták kormányozni, a francia közvélemény, a politikai elit nagy dilemmával küzdött: Algéria ekkor nem gyarmat volt, hanem az ország felségterületének szerves része. Kilencmilliós lakosságából több mint egymillió európai volt, ők voltak az úgynevezett "pied-noir" közösségek tagjai (70 százalékuk több nemzedék óta ott élő spanyol, olasz, máltai, zsidó telepes); közel egymillió muzulmán a francia hatalommal szimpatizánsnak számított (törvényes fegyveres erők tagjai, közalkalmazottak, helyi vezetők és családjaik), tág értelemben "harki" muzulmánok. Sok francia ekkor már világosan látta, hogy valamilyen formában szabadságot kell adni Algériának, de erkölcsi okokból nem tartották az FLN-t megfelelő tárgyalópartnernek. A másik oldalon demográfiai okokból (Algériának jelenleg 37 millió lakosa van) egyrészt értelmetlennek tűnt Algéria megtartása; másrészt akármilyen kormány is van hatalmon, képesnek kell lennie a megállapodásra vele, hiszen Algéria jelenti Franciaország számára a földgáz első számú beszerzési forrását.
De Gaulle a "realista" szempontokat helyezte előtérbe. Az 1962. évi eviani békeszerződések értelmében sikerült kimenekíteni az európai közösségeket, speciális termelési és kutatási jogokat szerezni a Szaharában (beleértve a nukleáris kísérleteket is). De közben a harkik kérdése elfelejtődött.
Időközben közel százezer harki, többnyire illegálisan, francia barátok segítségével mégiscsak el tudott jutni Franciaországba. Az FLN saját becslése szerint kétszázezer gyilkossággal "büszkélkedhet" (szakértők szerint százezer körül lehet a reális szám), ami miatt a harki szervezetek nemrég feljelentették Franciaországot emberiség elleni bűncselekményért.
Algéria függetlensége elnyerése óta a francia kormánypropaganda – nem utolsó sorban a világ közvéleménye és a média támogatásával – mindvégig pozitív színben igyekezett feltüntetni az eseményeket, az FLN kormányait szalonképesnek láttatja, természetesen saját magát mint haladó kormányt a harmadik világ nemzetei támogatójaként tünteti fel. A kivándorolt "pied-noir" tagjai történelemátírásról beszélnek, árulásként, cserbenhagyásként élték át a történteket. Elsősorban körükből, illetve az algériai ügy szimpatizánsaiból alakult ki a 70-es, 80-as években az arabok és a baloldali-liberális értelmiség (értsd: a zsidók) iránti gyűlölettel átitatott jobboldal, amely a 90-es években a szavazatok 15 százalékát tudhatta magáénak.
Ezt követően pár nyugodt évtized telt el a katonai-kommunista diktatúra alatt, Algéria számos terrorszervezet menedékhelye, illetve mentora lett, elsősorban a Palesztin Felszabadítási Szervezeté, amelynek az adminisztratív központja az oslói békeszerződésekig a szomszédos Tuniszban volt.
A rendszerváltás szelei végül itt is fújni kezdtek. Az első szabad választásokat 1992-ben a FIS, az Iszlám Üdvösség Frontja nyerte meg. Franciaország viszont nem tudta elfogadni egy iszlám köztársaság létrejöttét a közvetlen szomszédságában, többek között azért sem, mert az iszlámista-populista vonalat képviselő FIS szellemi-anyagi bázisát más közel-keleti országok biztosították. Franciaország a régi rendszer további katonai megerősítése mellett döntött. A FIS illegalitásba vonult, és elővette az FLN jól bevált terrorreceptjeit.
A FIS terrorbarát természete azonban nem egyből nyilvánult meg. Egy darabig elsősorban a (francia érdekeltség?) anyagi-gazdasági kártevésre tette a hangsúlyt. Később a valamilyen szinten nyugat-barátnak tekinthető polgártársaikat támadták, az újságíróktól a nőgyógyászokig mindenkit. A szemtanúk szerint két kormány tartotta a lakosságot állandó terror alatt: a "nappali kormány" (hivatalos rendőrség, hadsereg), illetve az "éjjeli kormány" (feketébe öltözött, álcázott emberek, bandák, akik éjszakánként előbújtak randalírozni, gyilkolni). A terrorizmus, illetve a terrorizmus elleni harc áldozatainak végszámlája legalább százezer emberélet 1992 óta.
1999 óta nemzeti megbékélést hirdet az algériai kormány. A nyáron megszülettek az általános amnesztia törvényes keretei, amelyek az iszlámista fegyveresek rehabilitációját hivatottak szolgálni (kritikus nyelvek szerint mostantól a volt pszichopaták, tömeggyilkosok a társadalom megbecsült tagjai lehetnek). Az eredmény látványos: a 90-es évekbeli havi ezerkétszáz helyett jelenleg "csak" ötven gyilkosságot regisztrálnak.
Algéria krízisbe merülése komoly dilemmát okoz az algériai származású franciáknak. Hogyan lehetett megérteni, hogy a várva várt rendszerváltás a demokratikus értékeket hirdető francia kormány segítségével bukott meg? Ráadásul tombolt Boszniában a polgárháború, ott is az elnyomó szerb (keresztény) hadsereg mellett állt ki leginkább Franciaország, szemben a muzulmán lakosság által demokratikusan választott kormánnyal. Ehhez adódott hozzá belföldön a magas munkanélküliség, amely az arab hangzású neveket viselő polgártársakkal szembeni diszkriminációt erősítette, akármennyire is franciáknak érezték volna magukat, valamint a jobboldal által szított gyűlölet. Ekkor magam is tapasztalhattam, hogy teljesen jól integrálódott arab osztálytársaim egy-két év leforgása alatt az Algériából jövő iszlámista trendet kezdték el követni. A bulizó, drogozó diákok, akiknek a szülei rég elhagyták a vallást, az iszlám elvei szerint kezdtek el élni, felhagyva "bűnös", nyugati életmódjukkal.
Eközben a többségében muzulmán (túlnyomórészt algériai származású) lakosságú külvárosokban a 90-es évektől egyre nagyobb méreteket öltött az erőszak.
Az iszlámista retorika az algériai terrort még ki tudta magyarázni olyan módon, hogy magát Franciaországot tette érte felelőssé (miszerint nincsenek iszlámista fegyveresek, hanem iszlámistának álcázott kormányzati fegyveresek, akiket Franciaország támogat). A "kettős mércét alkalmazó" Nyugat végtelen képmutatását tovább bizonyította az afgán és iraki amerikai agresszió, illetve természetesen az izraeli–arab konfliktus. Mindenhol fiatal muzulmánok, akik puszta kézzel hősies harcot vívnak az állig felszerelt nem muzulmán hadseregek ellen, a szabad önrendelkezési joguk érvényesítése érdekében.
A mai fiatal arabok ezeken az eseményeken nőttek fel, erkölcsi relativizmusuk (miszerint a cél szentesíti az eszközt), és gyűlöletük ebből a világképből táplálkozik. Még ha nem is tartják magukat nagyon vallásosnak, és teljes mértékben franciának tekintik magukat, egyszer mégiscsak bekerülhetnek a gyűlölettel átitatott tömegbe, azt kiabálva, hogy "Allah Akhbár", éjszaka feketébe öltözve, álcázva járnak ki rombolni és pusztítani.
2005. 11. 18. (IX/46)
