Cionizmus nélküli világ: konferencia a Teheráni Egyetemen. Történelmi lecke Fotó: Reuters
Végigzongorázva Irán történelmének utolsó huszonöt évén, tényleg meglepő volt az iráni kijelentés – azok szemében, akik makacsul elzárkóznak minden realitás elől. Ezeknek az embereknek a szemében a perzsa állam Izraellel kapcsolatos politikája eddig maga volt a békülékenység, és csak nem voltak hajlandóak észrevenni az elefántnak látszó elefántot. Khomeini ajatollah egyik legfontosabb programpontja volt Izrael megszüntetése, Irán hívta életre a Hezbollahot és pénzeli a mai napig is Izrael-ellenes akcióit, annak ellenére, hogy Izrael már 2000-ben kivonult Dél-Libanonból.
Irán finanszírozója a palesztin terrorizmusnak is, ennek csak egyik bizonyítéka a Karin-A nev? hajón néhány évvel ezelőtt a Vörös-tengeren lefoglalt fegyverszállítmány. A titkosszolgálatok és az újságírók által lejegyzett prédikációkban, politikusi nyilatkozatokban elhangzott, a mostani kijelentéstől alig különböző mondatokból egész kötetet lehetne összeválogatni. Ám a nyugati politikusok meglepődtek, és egymás után tettek élesen elítélő nyilatkozatokat, adtak át diplomáciai jegyzéket az iráni követeknek, és még
az ENSZ Biztonsági Tanácsa is felfedezte, hogy egy vitában, amelyben Izrael az egyik résztvevő, néha a másik felet is el lehet ítélni. Irán először csakazértis megismételte a felszólítást, majd visszavonulót fújt, de aligha hihető, hogy komolyan meggondolták magukat.
Vajon ha az ENSZ és a nyugati kormányok minden hasonló, a különféle politikusok szájából elhangzó kijelentésre, és minden hasonló cselekedetre a mostanihoz hasonló eréllyel és egységgel reagált volna, akkor is itt tartanánk? Akkor is úgy érezte volna az al-Kaida, és általában a terrorizmus irányítói, hogy elérkezett az idő, hogy éket tud verni a nyugati világban, és meg tudja félemlíteni a mérsékelt muszlimokat, fanatizálni a fanatizálhatókat? Itt tartanánk-e, ha a nyugati politikusok és véleményformálók nem kezdtek volna kutakodni a "jogos sérelmek", "okok" után, hanem kijelentették volna, hogy semmilyen terrornak nem engedünk, s csak akkor beszélhetünk a sérelmek rendezéséről, ha megszűnik a terror? Akkor is ez a forrongó katlan lenne-e a Közel-Kelet, ha a nyugati hatalmak egységesen lépnek fel Szaddám ellen, félretéve kicsinyes hatalmi torzsalkodásaikat, melyeket nem jól felfogott nemzeti érdekek, hanem egyszerűen a rövid távú előnyök vezettek? Ékesen bizonyítja ennek csődjét az utóbbi hónapokban Franciaországban felfedett merénylettervek sora. Franciaország háborúellenes és évtizedes arabbarát, Izrael-ellenes politikájáért azt kapta jutalmul, amit Spanyolország és Anglia büntetésül. És vajon akkor is itt tartana Izrael és a muzulmán világ viszonya, ha a nyugati politika egységesen összezár, és nem fordít nagyobb figyelmet az olajdollárokból fenntartott palesztin–izraeli konfliktusra, mint a világ súlyosabb válsággócaira? Mert a média és a politika figyelme nélkül nem lenne kifizetődő finanszírozni a Hamasz tevékenységét. A máig rendezetlen helyzetet ez a figyelem, megosztottság éltette és élteti a mai napig.
Több szakértő szerint belpolitikai célok állhatnak az iráni fenyegetés hátterében: a gyengülő hatalom így próbálja erejét demonstrálni. Bár igencsak megoszlanak a szakértői vélemények arról, hogy mennyire ingatag a rendszer, a jelek arra engednek következtetni, hogy valóban gyengülőben van. Ezt alátámasztja az is, hogy jelöltek ezreit nem engedték indulni a legutóbbi választásokon.
A belpolitikai okokat erősítheti az is, hogy nem tudjuk, az egyébként nyugatias irániak hogyan viszonyulnak Izraelhez, ugyanis valószínűsíthető, hogy a Közel-Kelet-szakértők által jól ismert jelenséggel állunk szemben: Izrael a legkisebb közös nevező, amivel egy gyengülő közel-keleti rezsim összefogja a tömegeket, és ezt a koncot próbálta Ahmanidezsád az irániak közé dobni. De éppen ezért nincs semmi meglepő abban, hogy ez a kijelentés elhangzott, inkább az a meglepő, hogy a nyugati politika csak most hallotta meg ezeket a hangokat, amelyeket persze nem csak Iránból hallhatna. És vajon tényleg elhihetjük-e, hogy a nyugati politika eddig mit sem tudott erről a zsigeri Izrael-ellenességről és vallási fanatizmusról, amire évek óta könyvek, tanulmányok, cikkek százai próbálják felhívni figyelmüket? Tényleg nem tudott erről a most felettébb kínos helyzetbe kerülő Moszkva, s az atomügyben nyakra-főre és hiába tárgyalgató EU, s azok, akik azt hangoztatják, hogy Irán nem akar atombombát? Valóban annyira meglepő, hogy Irán ismét megengedte magának, hogy egy neki nem tetsző állam eltüntetésére szólítson fel? Irán alighanem arra számított, hogy a nyugati tárgyalásos politikának adott következmények nélküli pofonja, az orosz támogatás most is megvédi. Úgy tűnik, egyelőre elszámította magát, de a történetnek elegendő figyelmeztetésként kellene szolgálnia a tehetetlen EU és az orosz rulettet játszó orosz politika számára. Az atom veszélyes játék, más államok megszüntetéséről álmodozó rezsimek kezébe nem való.
A végletes felelőtlenség lehet a válasz a nyugati világ, s benne Oroszország magatartására, meglepődésére. Az önámítás, hogyha kielégítik Irán étvágyát az "ellenőrzött" atomtechnikával, akkor megszelídül. Korunk új hitvallása, hogy a szélsőségek tárgyalások útján mérsékelhetőek, hogy a farkas szép szavakkal is megtéríthető, pedig ez a hitvallás már számtalanszor megbukott. A tárgyalások atomügyben nem vezettek eredményre, Oroszország viselkedése miatt reménytelennek látszik az is, hogy az ügy a Biztonsági Tanács elé kerüljön, s ha odakerülne is, a szankciók vajmi keveset érnének.
Ahmanidezsád érezte, hogy pillanatnyilag Irán térfelén a labda, így tovább feszítheti a húrt. És az elítélő nyilatkozatok ellenére ne higgyük azt, hogy nincsenek olyanok, akik ha kell, Izraelt vagy más országokat is áldozatul dobnának rövid távú előnyökért cserébe. Ilyen rövid távú előnynek tekinthető az Oroszország által remélt nagy üzlet, a szükséges technológia átadása Iránnak. Oroszország cserébe nemcsak jó üzletet, de a közel-keleti befolyás visszaszerzését, és a Perzsa-öbölhöz vezető utat is reméli. Kérdés, hogy Oroszország komolyan elhiszi-e, hogy a régi nagy vetélytársat (amellyel évszázadokon át több háborút is vívott) képes féken tartani, vagy felelőtlenül taktikázik. Talán
a játék a Nyugatnak, főleg az Egyesült Államoknak is szól, s a játék tétje, hogy alkut köthet: felfüggeszti a technológia szállítását, ha szabad kezet kap a Kaukázusban – főleg Csecsenföldön – és Közép-Ázsiában. Nehezen megjósolható, hogy a mostani botrány elgondolkoztatja-e Oroszországot azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudja kontrollálni Iránnak jelenleg Izraellel szemben megnyilvánuló, azonban általában a nyugati világgal szembeni ellenséges érzületét, amely nyugati világba, tetszik vagy nem tetszik, Oroszország is beletartozik. Bár az Oroszország és a Nyugat közötti évszázados súrlódások, a vallási-kulturális talajból táplálkozó gondolkodásbeli eltérések nagyon is létezőek, és nagyon is motiválják az Iránnal való üzletelést, de a muszlim fanatizmus részéről csak gyakorlati különbséget jelentenek. Olyan különbséget, mint az Egyesült Államok és Európa érdekellentéte, és az antiszemitizmusból vagy másból táplálkozó Izrael-ellenesség. Ideológiai szempontból azonban nincs különbség, mert a terroristák és támogatóik számára a nyugati kereszténység éppúgy ellenfél, mint a keleti, vagy a judaizmus, vagy éppen a szekuláris berendezkedés.
Ez az a probléma, amit Oroszországnak, az EU-nak és persze az Egyesült Államoknak is meg kellene értenie. A probléma kezelésének egyik, de messzemenően nem elégséges feltétele a mostani diplomáciai lépések sorozata. Csakis az összefogás és az egységes fellépés tudja meghátrálásra kényszeríteni a terrorizmust támogató, és
saját lakosságukat is megnyomorító rezsimeket és csoportokat. Mert lehet, hogy sokak számára nem rokonszenves a nyugati demokrácia ideálja, nem rokonszenves az Egyesült Államok nagyhatalmi szerepe, vagy éppen Izrael, de azért senki ne ringassa magát abba az illúzióba, hogy a nyugati demokráciák veresége elegendő lesz az iráni vagy tálib típusú gondolkodás számára, és hogy az elégedetleneknek megváltóként hozza el a Kánaánt.
Az, ami Izraellel történik, csak ízelítő, ahogyan az is, amit a tálib Afganisztánban, Irakban, Iránban kellett és kell az embereknek megélniük. Ennek a fanatikus politikának a megerősödése talán örökre lehetetlenné teszi, hogy az iszlámon belül háttérbe szoruljon az iráni vagy szaúdi típusú fanatizmus és a tömegekre tett vonzereje, és hogy a Közel-Kelet országai békében integrálódjanak a modern világba. Minden egyes, a diktatúráknak tett engedmény, a terrorizmussal és támogatóival szemben mutatott gyengeség, tárgyalási készség, bagatellizálás az iráni vagy az al-Kaida által követett terror sikerével kecsegtet, s csak tovább erősíti a terrorizmust vagy az európai muszlimok fanatizálódását és az integrációval szembeni ellenállását. És akkor egy-kettőre Párizsba és Berlinbe, Rómába és Londonba költözhet a Közel-Kelet, aminek első jeleit már tapasztalhatjuk is, ezekben a napokban éppen Párizs elővárosában.
Az iráni affér talán fordulópontot jelenthet, de mint kezdet kevés. Szorosan
össze kell zárni a sorokat Irán atombombaterveivel szemben, valahogy úgy, ahogyan az észak-koreai atomálmokkal szemben. Az Izrael eltörlésére felszólító beszédre adott nemzetközi reakciók azt bizonyítják, még vissza lehet fordulni az úton. De ha Irán atomfegyverhez juthat, az olyan lavinát indíthat el, amely végképp eltorlaszolja az utat, s akkor Európának és magának Oroszországnak is újra tapasztalnia kell azt a veszélyt, amit a nácizmus és a kommunizmus jelentett évtizedeken át, s amelytől csak nehezen sikerült megszabadulni. S a veszély útjában Izrael csak az első sakkbábu lesz.
2005. 11. 04. (IX/44)
