Fotók: Somorjai László
Mióta a férjem itt hagyott, minden szeretetemet és energiámat a családomnak adom.
Akkor sokat kaphatnak Öntől, mert ahogy beszél, nevet, ahogy gesztikulál, szinte kicsattan a tenni akarástól.
– Mindig is egy minden lében kanál, kotnyeles, vidám természetű nő voltam. 1976-ban egyszer csak bevittek a Korányiba, vesetébécével. Odáig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Öt évig betegeskedtem vele, négyszer műtöttek, de nem hagytam el magam. Megtettem mindent a gyógyulásomért, amit csak lehet, és 81-ben a leletem negatív lett, és azóta is teljesen egészséges vagyok. Ott a kórházban minden hétvégén külön bejött hozzám a főorvos úr bekötözni a sebeimet. Szólt a műtősnek: Géza, hozd be nekem a nagy kórteremből azt a szőkét kötözésre. Akkor kezdtem őszülni. Bejön Géza, körülnéz, visszamegy, és azt mondja, ne haragudjon, főorvos úr, nincs ott semmilyen szőke. Dehogyis nincs, azt a nevetős asszonyt hozd be a kettes ágyról. Erre a műtős, az Isten áldja meg, főorvos úr, az nem szőke, hanem mákos. Ez voltam én. Benn engem csak úgy ismertek: a nevetős. Sose voltam elkeseredve.
De Irma néni! A plakátokon egy boldogtalan, magányos, az élettől meggyötört, kisemmizett idős hölgyet „alakít”. Hogy találták meg, és miért Önt találták meg?
– 2001 óta vagyok Fidesz-tag, és az egyik, szintén Fidesz-tag barátnőm kiötölte, hogy szervezzünk egy nagyiklubot. A Budafoki úton minden hónap első csütörtökén jövünk össze idősebb asszonyok, süteményeket hozunk, falatozunk, beszélgetünk, közös túrákat szervezünk.
A klubtagságnak feltétele a Fidesz-tagság?
– Nem, szívesen látunk mindenkit, csak nagyi legyen. Engem az első pillanattól megszerettek, és már a második alkalommal megkérdezte a képviselőm, hogy ha az internetre tenné a képemet egy rövid szöveggel, vállalnám-e a fotózást. Miért ne vállaltam volna? Később már az ő ajánlására a Műegyetem kertjébe kellett mennem fényképezkedni, még később meg Király Nóra – egy fiatal hölgy, aki a Fidesz pénzügyi vonalán dolgozik – kérdezte, vállalnék-e egy újabb fényképezést. Azt gondoltam, ez is egy sima fényképezés lesz.
Nem tetszett tudni, hogy a Fidesz-plakátokon szerte az országban az Ön arca fog szomorkodni?
– Dehogy tudtam. Ha tudtam volna, mivel jár, soha nem vállaltam volna. Pár nap múlva fényképezésre hívtak az Apostol utcába. Mint később kiderült, ott döntöttek az arcomról, de én erről sem tudtam. Két hét múlva kapom az újabb telefont, hogy másnap este nyolc órakor ki kell mennem Óbudára, a Flórián patikába. Mondtam a hölgynek: Aranyoskám, nem tudok oda menni, mert nekem a Fideszben hatkor gyűlésem van, és utána leveleket kell kihordanom. Erősködött a hölgy, hogy márpedig nekem oda kell menni nyolcra, majd elkezdte, van-e rossz, kopott télikabátja, van-e kötött sapkája, fűzős cipője, szakadt pénztárcája, mert ami nekem nincs, azt ők odahozzák. Mondom neki még egyszer, értse meg, nem tudok odamenni. Pár perc múlva felhív egy másik hölgy, vele is ugyanezt megbeszéltem, majd egy óra múlva ismét csöng a telefon, a Fidesz-képviselőm van a vonal másik végén. Végül beadtam a derekam, olyan feltétellel, hogy kocsit küldenek értem a lakásom elé, de még akkor sem tudtam, mihez fogják használni az arcomat. Kilenckor ott a patikában elkezdődött a munka, de nemcsak fotóztak, videóztak is, meg szöveget is kellett mondanom, és hajnali háromkor fejezték be. Közben mindenfajta ócska ruhákat kellett felvennem.
Miért tartott ilyen sokáig?
– Sehogy se tudtam olyan bánatos, keserű arcot vágni, amilyent kértek. Állandóan azt hallottam tőlük: sokkal szomorúbban, drága Irma néni, szomorúbban
élje bele magát, és szomorúbban nézzen. Képzelje el, hogy rosszul él, pénztelen és boldogtalan
biggyessze le az ajkát. Másnap is csak azt hallottam a fülemben: nagyon szomorú, nagyon szomorú, nagyon szomorú. Na, képzelje el, hogy éreztem magam. (A következő vidám plakátnál már könnyű dolgom volt, mivel azt az instrukciót mondták: nevetni, nevetni, nevetni.) Volt egy srác, aki a kezembe adta a pénzt, az erszényt, a kosarat, az egyszer azt mondja nekem éjféltájt: Tessék ám normális összeget kérni. Mondom neki: Drága uram, én nem ezért csinálom.
2006. 03. 24. (X/12)
