Fotók: Somorjai László
A Dunakanyarban a folyó mindkét oldalán elérte a rendkívüli fokozatot az
árvízvédelmi készültség. Visegrádon egy buzgár okozott gondot, amelynek látványa
olyan volt, mint egy csőtörés. Kis- és Nagymaroson katonák és diákok is a gáton
dolgoznak: homokzsákokkal magasítják, erősítik a töltést. A helyiek – fiatalok
és idősek, köztük a nyolcvanéves Rózsi néni – homokzsákot töltenek. Nagymaroson
a nyugdíjas Kati nénit unokáival együtt vízben álló házában találtuk otthon
hétfő délután. A házhoz pallókon egyensúlyozva jutottunk, a bejáratot – ahol egy
vízbe állított létra segítette a közlekedést – térdmagasságig befalazták. A
pince és a fal közel egy méter magasságig vízben állt, de ha nem lesz
jelentősebb vízszintnövekedés, akkor a család otthon marad. Ha a vízszint
növekedik, akkor ki kell költözniük. Az országgyűlési választásokra kijelölt
szavazóhelyiségek egy részét is elöntötte a víz, ezért újakat kell kijelölni.
„A Kárpát-medence közepén összefutó folyók óriási árterein élők számára a víz
elleni küzdelem a mindennapok részévé vált. Hamar megtanulták: a víz éppen úgy
lehet barátja az embernek, mint ellensége. Aki bánni tud vele, azt engedelmesen
szolgálja, aki kontár módon nyúl hozzá, azt kisemmizi” – mondja némi költői
pátosszal András, akivel a szolnoki Tisza-parton beszélgetünk. András mint gátőr
átélt már jó néhány árvizet, vízügyi szakemberként pedig az élete minden
tavasszal az árvízről szól.
2006. 04. 07. (X/14)
