Végigdrukkolta a választások
estéjét. Minek tudja
be a koalíció látványos
győzelmét?
– Ilyen többsége a józan észnek
és az európai értelemben vett
baloldalnak még nem volt Magyarországon.
A koalíció látványos
győzelme halálos sebet
mért a „fideszizmus” lényegére,
a populizmusra. A haldoklás
még eltart egy darabig,
mert nehéz lesz kigyógyítani
azt a több mint kétmillió
embert, akiket
Orbánék atyáskodó,
nacionalista, kommunisztikus,
délibábos,
zavarodott
ideológiai egyvelege
magával ragadott.
Másképp
kérdezem:
miben látja,
minek tudja
be a Fidesz
bukását?
– Először is annak
az alapvető emberi
szükségnek a kihasználásában –
kizsákmányolásában –, ami
ösztöneink legmélyéből fakad.
Az atyakeresésről, tekintélykeresésről,
apakeresésről beszélek.
Jó vezetőért, jó atyáért kiált
a föld is tulajdonképpen.
Sztálin minden kegyetlensége,
hóhérsága mellett nagyon megfelelt
„a népek atyja, tanítója,
megmentője” szerepnek. Nagy
Péter cár kegyetlen volt, de kielégítette
az apakomplexust.
Mikor egy nemzet életében a
válság, a csőd, a világvége tünetei
kezdenek jelentkezni, az
emberek mindig várnak egy
atyát, egy megváltót, aki rendet
teremt. Orbán kegyetlen rafinériával
próbálta ezeket a tüneteket
Magyarország egére hazudni,
és a megváltó, a rendteremtő
atyaként magát ajánlani. A
populista vezérek, más programjuk
nem lévén, szinte ösztönösen
érzik, hogyan kell ezt csinálni:
önmagukat adják reménység
gyanánt programjuk
helyett. Tudniillik ha ők győznek,
akkor az igazság, a jó győz
a rossz, a pusztító, azaz a gonosz
fölött. Lehet bármilyen tudós,
bármilyen kiválóság valaki,
ha a világvége gondjai vannak
a vállára helyezve, olyan
valamit, olyan megfogható földi
istenséget keres – pláne ha nem
vagy csak formálisan hisz Istenben
– ami a valódi istenséget és
a valódi ideákat helyettesíteni
tudja. Ez a fajta rajongásig fokozott
elkötelezettség ad a populizmusnak
vallásos jelleget. Ez az
ideológiai ragály mára megfertőzte
a fél országot, gondoljon
csak az igazi régi középosztályt
megtestesítő Sólyom
László „kéznemfogására” az ország
kitüntetettjével. Mindezt
egy higgadt, gondolkodó, nem
populista ember tette. Ez egy
olyan szimbolikus gesztus volt,
ami arról szólt, hogy a rosszal,
azaz az ördöggel egy igaz keresztény
nem fog kezet.
Azt mondja, túlfestették a
sötétség, a pusztulás színeit,
majdhogynem a nevetségesség
határáig?
– Igen, azt mondom,
és azt, hogy Orbán esztelensége
a nem politizáló emberekben
is, de sok Fidesz-szimpatizánsban
is ellenszenvet keltett.
Túlszították az ellenségeskedést,
meg azt, hogy nemzeti
kormányt akarunk, nem pedig
egy szedett-vedett parlamentarizmusból
és kétes eredetű demokráciából
született többséget.
Hiszen az igazi többség –
sugallták ők – mi vagyunk, még
akkor is, ha kisebbségben vagyunk.
E kényszerképzetek
mániákus hangsúlyozása,
összeturmixolva a populizmus
teljes fegyvertárával vezethetett
a Fidesz végső bukásához.
A választás éjszakáján a
győzelem után hosszan
beszélgetett négyszemközt
a miniszterelnök úrral.
Miről beszélgettek,
mit mondott neki?
– Azt tanácsoltam, folytassa tovább,
hogy a rázúduló rágalmakat
ne vegye komolyan: mosolylyal,
kézfogással reagáljon
ezekre. Ahogy eddig tette.
Akárhogyan is akarják majd
lökdösni a Nagymagyarország,
a Trianon, a tizenötmillió, vagy
akár a százmillió magyar délibábos
soviniszta ábrándképei
felé, ne hagyja magát. Csak azt
mondja, mit akar építeni hol és
miből, melyik térséget akarja
fejleszteni, vagy melyik beruházást
akarja előnyben részesíteni.
És ezek után se lépjen fel
csodatevőként, csak tegye a
dolgát az ország felemelkedéséért.
Ő a tipikus antipopulista
politikus a szememben, még akkor
is, ha átvesz a populistáktól
egy-két fegyvert, amit aztán
ügyesen ellenük használ.
Fotók: Somorjai László
2006. 04. 28. (X/17)
