Udvardi Mihály: – Nyolc körül értünk az Erzsébet híd és a régi Duna
Intercontinental szálló – mai Marriott – közti területre.
Hol álltak pontosan?
– A 2-es villamos sínein, óriási tömeg volt, csak ott volt annyi hely, hogy
ketten még beférjünk. Fél nyolc körül felhívott az öcsém: Székesfehérváron
végigtarolt a vihar, ami hatalmas sebességgel Budapest felé vonul, vigyázzatok.
Ehhez hasonlót mondott ugyan a meteorológia, de ez csak akkor jutott eszembe,
mikor a távolban a vár fölött kemény, cikcakkos villámok kezdtek villódzni.
Ettől függetlenül semmilyen előjelét nem éreztem a közelgő katasztrófának. Mivel
van hajóvezetői engedélyem, furcsálltam, hogy a Dunán különböző nagyságú,
felszereltségű hajók milliói egymás hegyén-hátán úsznak szorosan egymás mellett,
mintha egy kikötőben állnának. Ahogy ez végigfutott az agyamon, el is kezdődött
a tűzijáték, és hirtelen, szinte a semmiből sűrű vízpermet csapott meg, a
következő másodpercben olyan erős szél fújt végig rajtunk, ami kivette a
kólásüvegeket, tárgyakat az emberek kezéből, és a kisgyerekeket elvitte a
szülőktől. Ez a víz függönyszerűen a vár felől, óriási zuhatagban érkezett.
Elsötétedett a vár, a korzó is, megfogtam a feleségemet, és elkezdtünk átmászni
a korláton. Miközben a feleségem átemeltem, engem vagy kétszázan nyomtak
hátulról előre – máig sem értem, hogyhogy nem taposták az emberek egymást
halálra –, a tömeg elkezdett menekülni a szűk sikátorokba. Feleségemmel a
Marriott felé vettem az irányt, amikor is egy hatalmas fa gyökerestől közeledett
felém. Már csak pár méter lehetett a fa és én köztem, mikor arrébb löktem a
feleségemet, előre a föld felé. Én esés közben valahogy kikerültem a fa törzse
alól, a feleségemet viszont a földhöz passzírozta. Fölálltam. Minden erőmet
felülmúlva megemeltem a törzset. Két férfi is megállt egy pillanatra, segítettek
addig tartani, míg kiemeltem alóla a feleségemet. Próbáltam mentőt hívni, de a
mobiltelefonok nem működtek.
A feleségét milyen sérülés érte?
– Semmilyen tagját nem tudta mozgatni, rövid időre az eszméletét is
elvesztette. Magamhoz öleltem, mintha a derekát akarnám átfogni úgy, hogy az ő
válla az enyém fölött legyen, mert látható módon a válla és a háta is szétment.
Így értünk be lépésenként a Marriottba. A szálloda és az alkalmazottai előtt le
a kalappal, mindenkit befogadtak, lepedőket, törülközőket, ásványvizet
osztogattak. Az ott lakó külföldi orvosok segítettek a sérülteken, így a
feleségemen is, legalább ötven sérült volt csak a hallban. Sok orvos oroszul
beszélt, de segédkezett például egy venezuelai doktornő is.
2006. 08. 25. (X/34)
