Döbbenetes látni, hogy az október 23-ai eseményeket mennyire eltérően látja a
két politikai oldal. Rogán Antal, a belváros frissen megválasztott Fideszes
polgármestere azt nyilatkozta, hogy a baj azzal kezdődött, hogy a rendőrség ok
nélkül eltávolította a Kossuth térről a békés tüntetőket. Ezt a csoportot a
jobboldali köztársasági elnök is többször békés tüntetőknek nevezte, és még
közben is járt annak érdekében, hogy a rendőrség ne alkalmazzon erőszakot velük
szemben. Sem a polgármester, sem az elnök egy szót sem szól arról, hogy a
tüntetőknél kisebb fajta utcai harc megvívásához elegendő arzenált találtak. A
Rendőrségi Törvény szerint ezen eszközök helyszínen léte önmagában okot ad a
rendezvény felszámolására, sőt azt a rendőrség kötelezettségévé teszi. A
rendőrség ezt erőszak nélkül oldotta meg.
A jobboldali helyzetértelmezés gyakorlatilag egy szót sem szól a nyilas
rémuralom szimbólumai alatt felvonuló csuklyás, álarcos, felfegyverkezett és
láthatóan szervezett hordákról, amelyek először az Alkotmány utcában, majd a
város több pontján kövekkel, késekkel, Molotov-koktélokkal és más tárgyakkal
támadtak a rendőrökre. Nincs szó a jobboldali retorikában a megkéselt rendőrről,
a szétvert fővárosról, csak a rendőri brutalitásról. Kövér László már arról
beszél, hogy Magyarországon olyan terror van, mint a Lukasenkó vezette
Fehéroroszországban. A jobboldali sajtó olvasói, nézői, a jobboldal politikai
hívei olyan képet látnak és láttatnak, amelyben a brutális kommunista rendőrség
vétlen öregeket és gyerekeket rohamoz, a randalírozókat pedig direkt a békés
Fidesz-hívek közé kergeti.
Fel sem merül az a kérdés, hogy mire kellett a Kossuth térieknek a rengeteg kés
és egyéb fegyver, fel sem merül, hogy a vandálok direkt menekültek a velük
láthatóan szimpatizáló jobboldali tüntetők közé, abban bízva, – mint látjuk nem
alaptalanul –, hogy onnan támogatást kapnak. Nincs arról sem szó, hogy a
tüntetők, például a tank – előre előkészített – elindításával mindent megtettek
azért, hogy ne csak sebesültjei, hanem halottai is legyenek a zavargásoknak.
A magyar jobboldal, amelyet az egykor liberális, majd jobbközép, mára egyre
inkább szélsőjobbra nyitó és populista Fidesz vezet, úgy akar a magyar
történelem egyik legsötétebb korszakát jelentő Kádár-rendszer hagyatékával
szemben győzelmet aratni, hogy közben a történelem még sötétebb korszakának, a
nyilas rendszernek a hagyományait olvasztja be politikájába.
Ugyanakkor a baloldal úgy akarja saját túlélését biztosítani és a háború előtti
ideológia visszatérését megakadályozni, hogy közben nem tesz igazán komoly
erőfeszítéseket azért, hogy őszintén leszámoljon a Kádár-korszak hagyományaival.
Abban, hogy Orbán teljes politikai eszköztára egyre jobban a populista
szélsőjobb eszköztárává válik, elsősorban ő a felelős, aki a jó célt, a
kádárizmus felszámolását rossz eszközzel, a háború előtti ideológiák – a nemzeti
sérelmi politika, az antiszemita polgári hagyományok és az államközpontú
gazdasági hagyományok – meglovagolásával akarja elérni. Orbán útja ma már
megállíthatatlanul tart a narancssárga lobogóktól a nemzeti színű zászlók
kisajátításán keresztül az árpádsávos nyilas szimbólumokig és a mögötte lévő
ideológiákig.
Tévedés lenne azt hinni azonban, hogy Orbánnak a populista szélsőjobbon, az
egykori MIÉP-, és kisgazda szavazókon kívül nem maradnak más hívei. Az adatok
jól mutatják, és a 23-ai rendzavarást követő kutatások is ezt támasztják alá,
hogy a múlt és ezen belül a kádárizmus feldolgozatlansága milliós nagyságrendű
tábort tart a jobboldalon, akik körében a baloldallal történő kiegyezés, sőt már
a békés egymás mellett élés is ma sokkal lehetetlenebb, mint a rendszerváltás
hajnalán volt.
Orbánnak és környezetének politikai pályáját nagy személyes kudarcok mozgatták.
1994-ben az egy évvel korábban még a választás biztos esélyesének tűnő Fidesz
éppen hogy be tudott jutni a parlamentbe. A kudarcot követő értékelések
eredménye lett a párt jobbra mozdulása. Ez a taktika 1998-ban győzelemhez
vezetett, 2002-re a Fidesz lett az egyetlen komoly jobboldali erő. 2002-ben
újabb váratlan csapás érte Orbánt, biztos nyerőnek hitt pozícióból veszített a
nagyon gyenge MSZP-jelölt Medgyessy Péterrel szemben. A sokk hatása: az utcai
politika, az állandó harci lázban, népszavazásokkal, aláírásgyűjtéssel mozgásban
tartott aktivisták tábora. Ekkor mondja Orbán, hogy „a nemzet nem lehet
ellenzékben”, kirekesztve a baloldalt a nemzet fogalmából. Ekkor indul el az
egyre harcosabb retorikát, sípoló, kiabáló brigádokat mozgósító, a szocialisták
rendezvényeit egyre agresszívabban megzavaró, a politikai ellenfelet egyre
inkább megsemmisítendő ellenfélnek beállító politizálás. A 2006-os választások
előtt Orbán már „puskaporszagról”, a párt lelkes aktivistája, Kerényi pedig a
választások elvesztése esetén forradalomról beszél.
Orbán és a Fidesz a magyar történelmi jobboldal azon hagyományához tért vissza,
amely teljesen elutasítja a baloldal jogát a létezéshez. Ez a politika nem a
baloldal legyőzését, hanem megsemmisítést tekinti céljának. Ugyanakkor paradox
módon ennek az agresszív, politikai élet-halál harcnak a következtében maga is
hozzájárul ahhoz, hogy a baloldal tizenhat év alatt nem tudott radikálisan
szakítani a kádári örökséggel, nem történt meg a múlt bűneinek tisztázása.
Akadályozta a jobboldal a múlt tisztázását azzal is, hogy gondolkodás nélkül
menlevelet adtak azoknak, akik átálltak hozzájuk.
A zavargások után még Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője úgy
nyilatkozik, hogy most mindenkinek meg kell nyugodnia, de pártja még aznap
vehemens támadást intéz a rendet helyreállítók ellen, és ezzel válogatás nélkül
teljes morális és politikai támogatást biztosít a randalírozóknak. A Fidesz
jelenleg teljes erővel támadja a rendőrséget, úgy viselkedik, mint aki nem tudja
megbocsátani azt, hogy a rendőrség meghiúsította a város teljes feldúlását. A
23-ai események rámutatnak arra, hogy a jobboldal számára semmi sem drága ahhoz,
hogy céljait elérje akár Budapest teljes tönkretétele árán is. (Nem véletlen,
hogy a jobboldali polgármesterek által irányított városokban nem történik
nagyobb rongálás, csak Budapesten ad a jobboldal támogatást ahhoz, hogy mintegy
200 millió forintos kárt okozzanak a randalírozók.)
A baloldal láthatóan zavarban van, olyan pontokon akar erőt mutatni, ahol ez nem
szükséges, és nem veszi észre, hogy bármifajta reformra csak akkor van esélye,
ha a társadalomban a saját szavazóin túli támogatókat talál. A baloldalnak
nagyon át kellene gondolnia a mostani helyzetet. A reformok melletti kitartáson
túl szembe kellene néznie azzal, hogy hogyan tudná saját társadalmi
elfogadottságát növelni, programjához szövetségeseket találni, hogyan tudna azon
fáradozni, hogy a konfliktus ne éleződjön.
Jugoszlávia esete figyelmeztető. Ma már kevesen emlékeznek rá, de a hetvenes,
nyolcvanas években Jugoszlávia életszínvonalban, gazdasága helyzetét tekintve
körülbelül húsz évvel előzte meg Magyarországot, a kilencvenes évek háborúságai
miatt most húsz évvel van mögöttünk. Ha ezen az úton halad az ország, mi is húsz
évvel szomszédaink mögé kerülhetünk. Felejtsük el az olyan mondatokat, hogy „az
nem lehet
”! Az elmúlt években mindig rosszabbul jöttünk ki a konfliktusokból,
mint gondoltuk volna. Az ország sorsa rosszabbul alakul, mint ahogyan
alakulhatott volna. Csoda kell ahhoz, hogy megálljunk ezen az úton, de abban
érdemes még bízni.
2006. 10. 27. (X/43)
